Éhező nincstelen lélek keresi a hozzáillő párját, kit úgy kíván,
mint a sivatagban ragadt kiszáradt torkú ember a víz oázisát.
Merre van a boldogság útja? – kérdi a lélek magában.
Már keresi időtlen időktől fogva, mégsem találja.
Beleun az örökös találgatásba,
és leül egy tó közeli fűzfa oldalába.
Beletekint a tó víztükrébe,
egy szomorú arc tekint vissza belőle.
S aztán oldalra pillantva egy fehérszínben pompázó jácintot lát.
Erőteljes gyönyörűségében pompázó virág volt.
Mélyet szippantott bele, illatától megjött a jó kedve.
Úgy érezte teljesen feladta a reményt,
de rájött, hogy nem tett meg mindent annak érdekében, hogy boldog legyen.
Nem volt elég kitartó, és inkább hagyta a dolgokat a maguk útján menni.
De most kezébe veszi a sorsát,
ha törik, ha szakad, megleli a lelki társát.
Bánata szertefoszlani látszott, önbizalma megsokszorozódott,
szívét kinyitotta a világ felé,
És örömteli pillanatok néztek felé.
