Hirtelen jött a tél, és mint gondos cukrász
Szór porcukrot a tortára,
Akképp szitált milliónyi hópelyhet a
Természet birodalmára.
Ám fejét király-büszkén tartja, makacsul hosszú évszázadokba’,
Így áll a hóban a körtefa.
Ifjú még, de erős, sziklaszilárdan áll,
Sújtson bár rá a tél vad haragja,
Kitart, akár az égbe szökő hegyorom,
Tart a későn ért körtefa.
Gyökerét férgek hada rágja, törzsét gyilkos szél foga marja,
De áll a hóban a körtefa.
Körötte a világot az ősöreg tél
Hófehérré varázsolta,
De túl az egyhangú, komor fehérségen
Zölden ragyog sűrű lombja.
Tépheti bármily katasztrófa, pereghet az Idő homokja,
Áll, áll a hóban a körtefa!
