Napkorong

Mese másképp...

A tenger hullámzó vizéből kiemelkedő sziklán,
egy kis sellőlány sóváran néz a part felé,
szíve odahúzza, ábrándos lelke ott boldogságot remél.
Szép szeme szomorún tekint a messzeségbe,
szíve mégis reménnyel tele.

Egyszerre vad vihar támad,
az égen villámok cikáznak.
- A kis hableány ijedten figyel.
Egy hajót pillant meg hánykódni
a vízen, rajta riadt emberek.
A kis sellőlány rémülten a vízbe ugrik,
A hajó pedig a sziklának ütődik,
s merülni kezd.
A kis hableány egy ifjút lát meg,
aki a vízbe esett, s most fuldoklik.
Eszméletlenül süllyedni kezd,
a kis sellő gondolkodás nélkül
a segítségére siet az idegennek,
átkarolja, és kiúszik vele a partra.

A csinos fiú lassan ébredezni kezd,
a hableány az ifjú ajkára gyengéd csókot lehel,
majd eltűnik a mélyben.
- S szívében felizzik a szerelem.
A kis sellő nem leli nyugtát innentől,
Olthatatlan vágy ég benne, hogy újra lássa
az ismeretlent, kit megmentett.
Kétségbeesésében a tengeri boszorkához
fordul tanácsért,
aki cserébe a segítségért,
legnagyobb kincsét, a hangját kéri el.
A kis hableány bánatában beleegyezik,
bár óva intik őt szerettei,
a szívnek nem lehet parancsolni.

És újra látja Őt végre.
Hogy honnét jött, s ki ő, nem tudja senkise.
A fiú sem, ki megszállottként kutatja azt, ki megmentette,
és nem veszi észre, hogy ott van mellette.
- A félénk, némaságra kárhoztatott lányban, nem ismeri fel,
a bátor és szépséges megmentőt.
S csalódva feladja a reményt, hogy meglelje őt.
Más karjában keres vigaszt,
s egy kedves lányba szeret bele.
A kis hableány pedig, szomorúan visszatér oda,
honnan érkezett.
Immár örökre elnyeli őt a tenger vize.
- Inkább a halált választotta, mint hogy éljen nélküle.
De a szeretet nem múlik el az élettel,
s így lelke tovább él,
halhatatlanná tette,benne lakozó mérhetetlen szerelme.