Ülök a széken.
A meleg konyhában élnek az emlékek.
A konyhaszekrény zöldje Anyám kezétől
fényesedik.
Énekel közben.
Szerette az ibolyák kékjét.
Kanál és villa zenél, tányér fehérje csillog,
mikor a helyére teszi.
Halkan zizzen az abrosz.
Seprűvel kezében rózsákat hall
beszélgetni.
Fáradtan habzik a lepedő a karján.
Vasaláskor forró gőzben fürdik –
Elnémulnak a dalok.
Sóhajtva ül a hokedlire.
Fájós lábát sámlira teszi.
Tű villan az ujjai közt.
Ruhán gyógyult szakadások.
Haját igazítja. Körme töredezett kissé.
Felszítja a kályha parazsát.
Ráteszi a vacsorát.
Apám lép be. „Elfáradtam.”
- mondja.
„Én is” – Mosolyogva nézz rá.
Torma Zsuzsanna - május 05 2009 10:36:29
Kedves Német Csaba!
Nagyon szép a versed, ahogy visszaemlékezel édesanyádra, aki nem látszott ki a munkából, hiszen alig befejezett valamit, rögtön kezdte a következővel.
Én magam is tudom, milyen egy nő élete. A munkák sorozata várja otthon, olyan mint egy örökös körforgás, aminek nem lesz soha vége addig, amíg csak bírjuk csinálni.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
gufi - május 05 2009 16:10:45
Kedves Csaba!
Fantasztikusan jó lett versed,a vége teljesen megkönnyezet.
Téged is magával sodortak az emlékek.
üdv:gufi
heaven - május 05 2009 19:27:08
Nagyon sajnálom, érződik milyen fontos volt számodra.
