Már új világról álmodik a nyomor
Az ég mélybe hullt, a madár is komor.
Farka nélkül hullik már a csillag.
Az ég haragja sötéten villan.
Sírva virágzik a nárcisz az ég alatt.
A halász napok óta nem fogott halat.
A sajt alakú Hold csak búsan mosolyog.
Arra gondol, nem láthatja a holnapot.
Most hozzád szól a hang, Fényesség!
Feléd hangzik minden dics?ség.
S lábamon a b?r már átfagyott régen
Most mégis térdre borulok érted.
Rab volt a Sátán s utána mi is azok voltunk.
Ezer év után elengedted és mi porba hulltunk.
Hát had lássam újra, ahogy a Hold mosolyog.
A Sátán börtönében reszketve vacog.
S akkor a m?anyag tinta kihullik kezemb?l.
Hangyák másznak fel a sötétség verméb?l.
S lángot lát a vak, és járni kezd a sánta
Télen alvó medvének nem nyugodt az álma.
És nem szeletben sugárzik a Hold.
Téged dics?ít él? és a holt.
Ezerévnyi rabság lesz az ördög büntetése.
Végül elmúlik az ember szenvedése.
denes - augusztus 20 2007 06:21:27
Valahol ég-föld között jártál gondolatban, mikor e verset írtad, mert földi és égi dolgok keverednek nagy kuszaságban, mégis érthet?en, de nem rendszerezetten.
Összeségében egy sajátos lelkiállapot egyedi terméke.
