Napkorong

Egy megsárgult papírlapot id?nként el?veszek,
Búcsúüzenet áll a rongyosra olvasott lapon,
- ne keress, ne hívj, most elfutok, elmegyek,
messze az elérhetetlenségbe, hol virág n? a falakon,
nem kell hamis feln?ttként élni, lehetek ?szinte gyerek,
hol belátni minden szívbe s függönyös ablakon. -
Szép volt, ahogy a hosszú haja lebbent a gyenge szélben,
Ahogy rám nézett, szeretett?l csillogó, ég? szemével.
Szép volt a nevetése, hófehér fogai csillantak a napsütésben,
Jó volt ahogy ölelt és súgta, - soha nem engedlek el. -
Még mosolyogva súgta, - szeretlek, mint még soha senkit -.
Mondta ezerszámra, - nem szeret engem ez a város,
ridegek, hidegek a falak, érzéketlenek az emberek, nem boldogít,
ez a magány városa, nem társ, nem édes páros,
ha mélységes mélyre jutsz, itt senki nem segít,
meneküljünk, szökjünk innen egy éjen, mi mámoros. -
Majd szorosan átölelt, szorított gyenge karjaival.
Már értem, vigaszt keresve bújt szorosan hozzám,
Mintegy kifejezve gondolatát, s nem szavaival,
Depressziós mozdulat, - vigyázz rám - mintha kérte volna.
Ám én, nem éreztem, nem vettem észre, semmit nem értettem bel?le.
Most már értem, most, hogy már nincs, bárcsak szava még hozzám szólna!
Ó milyen hideg tud lenni egy nagyváros, az ember kih?l t?le!
Szaladtam, kerestem, kutattam éjjel s nappal,
- szeretlek örökkön örökké és mindörökre -
Nem tudok megbirkózni e gyöngy szavakkal!
Mily üres tud lenni a város, s tán örökre!
Kicsi lány, nem figyeltem rád eléggé, fájdalom hasít belém
Nem, ó nem értettem mit kiált törékeny hab lelked!
Pedig sikított, segítségkér?n kapaszkodtál volna belém,
Tudom,több tör?dést?l lecsitult volna jóságos szíved.
Nem bírom elsírni sem, mennyire fáj ez énnekem,
Rohantam, kerestelek, kutattalak, szívem ma is bocsánatért esd.
Írtam neked levelet ezerszám, de nincs hová elküldhetem.
Gyászos,h?vös lett és üres ez a hatalmas város,
Egy szemforgató, csalóka társtalan társ, képmutató.
Rólad a kép bennem friss, tiszta, nem homályos,
Minden nap megsiratlak, nincs semmi vigasztaló.
Csak fuss, rohanj, menekülj, hajszolj a mélységes mélybe,
Ne keress, ne hívj, rám már ne is gondolj soha!
Szakadék szélér?l, hiányoddal, taszíts, lökj le a sötétségbe,
Tedd meg, ha van hozzá szíved, nosza rajta!
Én már nem mozdulok, szívem még dobog, s érted él,
Ám egy kínzó hajnalon, a hold is örökre lepihen,
S az oly hatalmas elt?ntvilág is útra kél,
Csak találkozni veled még az életben!
Hisz a szív, az utolsó dobbanásig remél.