Gyönyörű gyilkosom,
hangod lett a fáklya,
melytől izzott
lelkem kérge,s az egész fája.
Úgy égtem el, mint őszi nád
hol szél űzte a lángot,
egy pillanat volt csupán,
s pernyeként
jártam a világot.
Lettem semmi az üresség
markában
se élő, se holt,
sötét égen céltalan lebegő,
málló fekete pont.
Fagyos földre szálltam
kuporodva rögre,
betakarva hóval,
nyöszörögve ködbe,
fekete füst lelkem
fájdalma ért véget,
hófehérré válva,
hagytam itt a létet.
