Napkorong

Nyári képeslap

Az a nyár egészen más volt, mint a többi. Talán Te is emlékszel még rá, ahogy az a nagy, féktelen hullám a pöttyös labdánkat egyre beljebb és beljebb vitte a Balatonban.
Nyolcadikosak voltunk, vagy hetedikesek? Azt hiszem én nyolc, te meg ötödikes.
Látod, ahogy telnek az évek a részletek, hogy elmosódnak.
De Te nem. Te bennem élsz, azzal a piros pöttyös labdával, abban a kék fürdő nadrágodban. Ma is látom, ahogy szöszi hajad vizesen a fejedre tapad, s azt is, ahogy nevettél.
A szomszédunkban laktál és szinte minden szabadidőnket együtt töltöttük. Bicikliztünk a ház körül, szemeteset játszottunk a rozsdás talicskával, órákon át róttuk a köröket az udvarban a kis háromkerekűvel, délutánonként a diófa alatt ettük az almát, a vakációt pedig a nagyiméknál a Balatonnál töltöttük.
A szüleink Szolnokon felettek minket a vonatra, - csupa izgalom volt az utazás. Beültünk a legelső fülkébe, s én alig hogy elindultunk, máris elővettem a szendvicseket. Te azt mondtad nem vagy éhes, én meg azt, hogy – „hosszú az út és megéhezel”,- erre rávágtad, - „akkor majd szólok”, - én meg azt, hogy,- „nem fogok minden percben felugrálni!”
Vitatkoztunk, de a végén mindig elnevettük magunkat.
Pesten a keresztapám, a púpos Imre bácsi várt bennünket. Emlékszem, hogy féltél tőle, pedig nagyon aranyos ember volt. Azt mondtad, olyan a háta, mintha féloldalt az inge alatt összegyűrődött volna az atlétája. Imre bácsi átkísért minket a metróval a Délihez, bár én úgy mondanám, hogy ő csak az utat mutatta és mi kísértük őt. A púpja majdnem elhúzta szegényt a mozgólépcsőn, úgy kaptad el leszállás előtt. Mikor a vonat ablakából integettünk neki, felsóhajtottál.
- De jó, hogy nem jön velünk!
- Olivér, ilyet nem illik mondani!- szóltam rád, de te csak ingattad azt az okos kis fejed.
Nagyon ragaszkodtam hozzád, nélküled a nyaralás nem ért volna semmit. Elválaszthatatlanok voltunk, pedig tudom, nem voltam könnyű eset, hisz az idősebb jogán folyton dirigáltalak. Mikor leértünk Szemesre, nagyapa kijött elénk, elvette a csomagjainkat, mi meg szaladtunk a vízparti házba mamához. Mama kerekarcú, nevetős, gömbölyű asszony volt, állandóan sütött, főzött. Amint meglátott téged szörnyülködve csapta össze a tenyerét.
-Olika, hogy Te milyen sovány vagy! - De majd én kézbe veszlek és úgy felhízlallak, hogy apád, anyád sem ismer rád!
Nagyon zavarba jöttél, szégyellősen hozzám bújtál, mint a kistestvér a nagyobbhoz.
Sokszor gondoltam később is erre a meleg érzésre.
A nagyi asztalt terített, volt ott minden, csigatésztás tyúkhúsleves, kedvenced a mákos tészta, az enyém a túrós csusza, na és zamatos körte, meggy, dinnye. Majd szétpukkadt a hasunk evés után. Nagyapa rögvest be is parancsolt minket a szobába, mondván, hogy „teli hassal pihen egyet a magyar.”
Emlékszem annak a fehérre meszelt szobának az illatára, a sötét bútorokra, melyek éjjelente percegtek, a falon azokra a színes tányérokra, és arra a nagy puha dunyhára, amivel még nyári estéken is betakart minket nagyapa. Mindig úgy aludtunk, hogy egymás kezét fogtuk, mint a mesebeli jó testvérkék. A délutáni szendergésből mama ébresztett.
- Most, hogy lejjebb csúszott a pocak, kapjátok magatokat, irány a strand! - Nagyapa előkészítette nektek a kék napszítta matracot, meg a pöttyös labdát, aztán a színeteket se lássam estig!- csapott jókedvűen a hátsónkra, mi pedig nevetve futottunk ki az udvarra.
Nagyapó a tornácon állt, szatyrában ott lapultak a törölközök. Mama még az ajtóból visszakiáltott, hogy estére fánkot csinál, de mi ezt már nem is igen hallottuk
A víz emlékszem lágy volt és nagyon kellemes, csak később, jóval később lett haragos és kemény. Te szaladtál egészen a partig, kezedben a labdával, én meg alig értelek utol a nagy matraccal.
Istenem, hogy haragudtam rád, ám benn a tóban elszállt minden mérgem. Önfeledten ugráltunk, sikongattunk, ahogy a többi gyerek is. Igazi nyár volt, igazi kikapcsolódás. Aztán feltámadt a szél és felkorbácsolta vizet, de mi nem féltünk. A hullámok nagy cethalként dobálták a gyenge matracot, s vele minket. Ahogy nőttek a víz fodrai, a pöttyös labda úgy került egyre távolabb tőlünk. Te utána úsztál, de egy óriási hullám visszalökött hozzám.
- Oli, hagyd, én már félek, menjünk ki a partra!
Könnyes szemmel néztél a vígan pattogó labda után, de szót fogadtál nekem.
Belekapaszkodtunk a matracba és toltuk, toltuk a part felé. Nehezen evickéltünk ki. Kinn nagyapó megtörölgetett minket, aztán elindultunk haza.
- Na most aztán gyertek irgum- burgum, mert ha nagyanyátok jön értünk, abban nem lesz köszönet! Bár ha nem jöttök az sem baj,- fordult meg,- majd én megeszem mind a baracklekváros fánkot. – mondta mosolyogva, s már ment is tovább.
- Várjon Gyurka bácsi, mi is megyünk! – kiáltottál utána és otthagytál kínlódva azzal az átkozott matraccal.
- Kuksi,- mert nagyapa sokszor csak így nevezett téged, - hát férfi létedre segítség nélkül hagyod Katicát?
Te elszégyellted magad és visszafutottál hozzám. Vissza ám, csakhogy a nagy lendülettől, egy kőbe elbotlottál, s a térded szörnyen vérezni kezdett. Felüvöltöttél, erre Gitta néni a kocsmából pálinkás poharával a kezében nyomban kirohant. Üveges tekintettel, elszörnyedve nézett a sebedre, aztán megfordult, visszaszaladt a kocsmába, hozott egy ecetes vizes rongyot, s azt a sajgó sebedre nyomta. Olyat üvöltöttél, hogy összeszaladtak a parton az emberek, én meg sajnálkozva guggoltam melletted és szorítottam a kezed. Nagyapa valahonnan kerített gézt, bekötözte a sebed, aztán talpra állított és te belékapaszkodva sántikáltál hazáig.
Az ajtóban már várt bennünket mama. Mikor meglátott, ijedtében még a fakanalat is eldobta.
- Gyurka!- szólt nagyapához,- olyanok vagytok, mint a frontról érkező sebesült katonák! Mi történt, miért sántít Olika?
- Kuksi elesett, de ne félj, a fánk majd rendbe hozza, igazi orvosság lesz neki!
A fánk hallatán mindkettőnk arca felderült. Bekísértünk a konyhába, mama megnézte a sérülésedet, megállapította, hogy helyesen látta el a pityókos Gitta néni, majd a fánkkal teli vajdlingot lerakta elénk.
- Egyetek a nagy ijedtségre! Itt a lekvár, a porcukor, egyetek kedveseim!
Még az udvarról Rézi, a kis fekete tacsink is beszaladt és sunyin a padunk alá bújt. Mikor a nagyszüleim nem látták, Olival lecsippentettünk neki egy- egy darabot a fánkból, amit kényes morgások közepette falt fel.
A vacsora végeztével mama vizet engedett az udvari dézsába és ott, a csillagos ég alatt lefürdetett bennünket, nagyapa meg a lócán ülve, mélázva pipázgatott, vagy halkan dudorászott.
A fürdést követően odaültünk mellé, kétoldalt nagymama ölébe hajtottuk a fejünket és hallgattuk, amint nagyapa mesélt. Te sokszor meg sem tudtad várni a mese végét, úgy elnyomott az álom, mire nagyapa óvatosan felemelt és bevitt a szobába.
Gondolatban sokszor visszatérek ezekhez a nyarakhoz, melyek édes, játékos, vidámságukkal nemcsak színesebbé tették a gyermekkoromat, de meg is alapozták, el is mélyítették a barátságot veled.
A múltkorában egy képeslap jött Szemesről, s a következő üzenet volt rajta:
„Gyermekkorom legkedvesebb nyaralóhelyén folyvást Rád gondolok!”
Ha nem írtad volna alá, én akkor is tudtam volna, hogy Te vagy.