|
 Vendég: 8
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,213
|
|
P-28 Modern Robinson
A vihar a tengeren legalább olyan hirtelen jön, mint amilyen gyorsan tűnnek el a porcukros szilvás gombócok a családi vacsoraasztalról. Amikor elkezdődött, én már ott gubbasztottam a hajó orrában. Próbáltam megvetni magam valami biztos ponton, nehogy lesodródjak a fedélzetről. Az imént még a szelíd fodrok között lubickoltam, most meg veszettül nyikorgott alattunk az öreg bárka, visított minden porcikája. Föld közelében járhattunk, komor sziklákat láttam mellettünk, bőszen ellenálltak az erős, tarajos hullámoknak, melyek sisteregve csapódtak a forró falnak, majd csendesebben vonultak vissza, teret hagyva a következő rohamnak. A hajónk körül tajtékozott a tenger, hánykolódtunk a hullámhegyek és vízvölgyek szorításában. Az égbeszökő vitorla ropogva dőlt alá, rajta a vásznat szétszabdalta a tomboló, nedves forgószél. Az árbockötelek irtózatos pörölycsapással zuhantak a világos fapadlóra, vízisiklóként tekergőztek szerteszét.
A legénység, mit sem törődve velem, a csónakokban bízott, leeresztették a vízre, majd vad üvöltések közepette hajmeresztő ugrásokkal vetették utána magukat valamennyien. Én erre nem voltam képes. Rám se hederítettek, bezzeg még a vihar előtt az izzó napsütésben, amikor csak úgy porzott ladikunk után a víz, akkor még a kegyeimet keresték, egy barna lány megsimogatta szürke, vagyis dekoratív fehér ruhám, egy vehemensebb fiú nem átallotta csókokkal hinteni testemet a többiek átható pillantásaitól kísérve, mindenki vigyorgott, amint a közelségemet érezték.
Szédelegve dőltem a hajókorlátnak, de a förgeteg elragadott, szinte felfordult a gyomrom, pörögve szántottam a levegőt. Odalenn egymással párbajoztak a zúgó örvénytölcsérek, ami arra tévedt, mind beszippantották, mint az éhes oroszlán a prédáját.
A szárazföld fölé sodródtam, a sötét földdarab igen aprócskának tűnt, sziget volt az istenadta. Izgalmamban nekiütődtem egy magas fának, susogása elárulta, nem egy tűlevelű fajtán landoltam, így legalább nem szúrnak ki velem tüskéi. Csúcsáról éppen a hajónk haláltusája látszódott, szegény nekivágódott a part menti éles szikláknak, mely apró darabokra zúzta, alatta a víz kisebb zuhatagokat képezve fortyogott a kövek közti mélyedésekben. Megkapaszkodtam az ágak, levelek rengetegében, és ahogy alábbhagyott a szélvihar lejjebb és lejjebb ereszkedtem, végül a homokos talajra pottyantam. Egyelőre megmenekültem.
Hemzsegtek körülöttem az elpusztult hajónkból származó partra vetett kacatok: kisebb-nagyobb fadarabok, törött szilánkok, foszladozó kötélszálak, tenyérnyi vászonmaradványok, semmi ép holmi. Úgy tűnt teljesült régi óhajom, teljesen egyedül maradtam ugyan egy lakatlan szigeten, remény és segítség nélkül, de végtére is szabadon!
Rég megelégeltem már sanyarú sorsom, mindenáron ki akartam törni a monoton napokból. Meguntam a megaláztatásokat, folyton csak rugdostak, dobáltak ide-oda, néha még ütöttek is, és mindezt egész nyáron át el viselnem kellett, a tűző napon, a tengerparti puha homokban vagy éppen a selymes vízben fuldokolva, pedig igazán nem számítottam még se kivénhedtnek, se löttyedtnek, remélem van még bőven hátra karrieremből. Nem kevésbé gyűlöltem azt is, amikor érdemeim elismerése mellett fontosabb beosztásba helyeztek, hogy ugyan fújjam már ki magamat a jó idő beálltáig. Ott aztán sok mindent megtanultam: abban a városi világban minden megvehető, eladható, megvesztegethető, ellopható, bérelhető, megehető, felejthető volt, amit semmiképp sem lehetett megváltoztatni. Az idő ott sem vesztegette az idejét.
Bársonyos bőröm petyhüdtté soványodott azokban a hónapokban. Szörnyű volt. Pedig minden szerénytelenség nélkül mondhatom, tökéletes alakom van, ezekért a gömbölyded idomokért bolondult a nyaralók többsége, pompás, csíkos ruhám a legfrissebb divatot idézte. És a mozgásom... nos, az minden kényes igényt kielégített, ha kellett nyílegyenesen, ha kellett ide-oda kacsázva haladtam kedvem szerint. Sokan, sokszor lesték mérhetetlen izgalommal mozdulataimat, sorsok függtek tőlem, mely büszkeséggel töltötte el könnyed lelkemet. Irigyeltem fiatalabb társaimat, modern, mintás öltözéküket, melyben még éretlen alkatuk ellenére is oly légiesen illegették magukat a part forró fövenyén. Néha összeütköztem velük, egyikük vastag, talán kiütéstől pöttyös bőréről azonnal lepattantam, míg őkelme csak vihogott rajtam, mondván, micsoda piti, pipogya pancser vagyok. Az étkezések egyhangúságát, melytől csak felfújódtam, feledtette a játék öröme, cikáztam az esetlen lábak, kezek között, olyan darabosak voltak, mint a tavalyi őszbarackbefőtt. Kergetőztem velük, pedig azok rohantak utánam becsülettel hátha elkaphatnak, megesett sikerült is valamelyiküknek, sajgott is utána minden porcikám.
Tehát most akkor boldognak kellene lennem! Csakhogy ezen a kietlen földön képtelenség lesz bájaimmal kérkedni, senkinek sem szerezhetek sem örömöt, sem bánatot. Pedig a lételemem boldogságot és szomorúságot okozni, általában egyszerre mindkettőt. Gyorsan bebújtam hát pihenni egy bokor tövéhez.
Parányi, nem épp ideillő zajfoszlány riasztott szendergésemből. Körülnéztem. Káprázatos fény robbant a zeniten, ragyogó piciny csillagokká tört, hirtelen szívta fel a gyenge harmatcseppeket, a tengert kobaltkék paplanként fedték be nyugodt hullámai. Lubickolt a friss élet az égbolt alatt. A fák árnyai mögül egy angyali, rózsaszínbe bújt teremtmény lépett a fényre, rugalmasan szökkent a bódító virágok között. Megbabonázva figyeltem formás, kerekded alakját, amint mellém ért éreztem, ez lesz életem legemlékezetesebb nyara. Váratlanul született meg bennem az ösztönös vágy, feledve a józan ellenállás maradék morzsáját, együtt léptünk be a gyönyör szentélyébe, saját boldogságom a másik lüktetésében öltött testet. Szálltunk a beteljesedés felé.
Meglepő, de gyerekzsivaj zavarta meg a légyottot, néhány fürge emberpalánta kergetett minket, majd nevetve magukkal vittek mindkettőnket. Mégis csak volt élet a szigeten, de még milyen!
Rövidesen tucatnyi, rózsaszín-szürke, azaz dekoratív fehér csíkozású aprócska utód, megannyi varázslatos, színes gömb ugrándozott szerte a szigeten, élvezték ahogy játszottak velük a gyerkőcök, én inkább egy terebélyes platán hűs árnyékát választottam. Büszke voltam, hogy én, a menő STRANDLABDA most már mennyire fenemód szabad vagyok, miközben valaki egy jó csattanósat rúgott belém mezítláb, messzire repültem, süvített körülöttem a levegő, ám éreztem körülöttem Teremtőnk, a nagy Labdaisten jelenlétét, ő tudja mit miért csinál, és mi a célja velem. Mindenesetre, ez a legcsodálatosabb vakációm, vagyis az eddigi egyetlen csodás vakációm, sőt, tulajdonképpen az első vakációm ezidáig.
|
|
|
- augusztus 05 2009 22:27:47
Én egy kicsit elfáradtam a poénig. Kihagynám a városi világról, az étkezésekről és az irigyelt fiatalabb társakról írt részt, hogy hamarabb a csattanóhoz érjünk.
Jó ötlet, bár a címmel a kapcsolat kissé laza. |
- augusztus 10 2009 20:23:15
Nekem is tetszett. Azt hittem, kutyáról lesz szó. Picit talán hosszú volt, a stílusa viszont nagyon jó. Én nem írnám csupa nagybetűvel a strandlabdát, úgyis mindenki azt várja, hogy kiderüljön, ki a főszereplő. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2025. május 12. hétfő,
Pongrác napja van.
Holnap Szervác, Imola napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
