Lelkemnek ürességében virágzik a bogáncs,
Szánalom nélküli rét, melyen élet nincsen.
Reménytelenül kiált a megtagadás...
Átok, mely csillapitja tövis szavaival
S uralkodik a kerten, hol hiábavaló minden.
Erősödő szél előidézi bolondulásomat,
Gyengéd jelkép mely összetört ostobaságból.
Sorsomat szomorítja jobban és gondolatom csavargó
Az éjnek lengedezésében maradt a zokogás,
A nagy sirató.
Keserű motyogásom fájó hangban végződik,
S a száraz virágszálak halomra rakva.
Földön elterülnek...
Fura haldoklásuk szemeimet sérti,
Úgy zavarja.
-------------------------------------------------
Mikor a sors hízeleg egy csokor virággal
Soha ne hajitsd árokba,
Miközben ásol kincsek után,
Hogy mit is fogsz kapni...
Azt, senki nem tudja.
winston - augusztus 31 2009 08:15:50
hű, nagyon elmerengtem rajta... az utolsó két versszak különösen tetszett
vali75 - augusztus 31 2009 08:33:58
Kedves iytop!
Nagyon szépen festetted le a lelki állapotodat,tetszett a versed!
Torma Zsuzsanna - augusztus 31 2009 09:24:49
Kedves Elemér!
Nagyon szép, s igaz gondolatok vannak versedben.
Nekem igazán az utolsó versszak tetszik igazán, mert azt hiszem rám ez jellemző!
üdv.: Torma Zsuzsanna
gufi - augusztus 31 2009 18:28:54
Kedves Elemér!
A bogáncs virág is nagyon szép. Csak mikor szirmát elhullajtja,
akkor derül ki róla, hogy igazából mijen szúrós fajta.
Nagyon tetszett versed.
üdv:gufi
