Magányos vagyok, akár az évszázados sziklaszírt,
melyet türkiz tenger tajtékzó habja koptat,
s mely egyre csak kopik-kopik, de örökkön él és virít.
Kételyek és félelmek mardosnak, s rettenet,
melyet csak azok a lelkek érthetnek meg,
kiket a sors a Pokol legmélyebb bugyraiba vettetett.
Szívemet s lelkemet a düh marcangolja, s tépi szét,
úgy mint az Árúlókat, kiket Lucifer három feje örökkön-örökké mardos, s emészt.
Ez a világ nem ért meg engem, de vajon hol lehet az enyém?
talán a léten túl, ahol Kharón már vár, akkor tudom itt a vég,
de a reményt nem adom fel soha, nem én,
s F?nix szárnyai közt repülök tova az én világom felé.
