Valódi, holland, mondják: csodajó...
- suttogta tétován édesapám.
Közben senki sem nézett reám.
(Én nem tudtam mi a kakaó.)
Anyám forgatta a díszes dobozt.
- Mi feláldozzuk az életünket!
Ezzel szúrják ki a szemünket! -
majd valami érthetetlent motyogott.
- Csokoládé, tejpor... mi nem kéne,
mit kezdjek vele? Mi lesz ebédre? -
(Lopva rám néztek: fülig csokisan
azt hittem, minden rendben van.)
Apám lassan, csendesen átölelte:
- Vége - suttogta - Látod, hogy vége...
reitinger jolan - október 24 2009 08:42:50
Sokunkra....
És a cukorral összekevert kávé granulátum? nekünk ez jutott a repülőről ledobott csomagból.
Szeretettel Joli
Peszmegne Baricz Agnes - október 24 2009 09:12:42
Az adakozás mindig a bűntudatot kívánja leplezni.
rea - október 24 2009 14:46:05
Kedves Marie!
Megindító sorok...Nagyon-nagyon tetszik!!!
Szeretettel:Rea
Marie Marel - október 24 2009 21:21:37
Kedves Joli! Akkor te is tudod... Milyen furcsa dolog az emlékezés. Kakaóillat... béke... A többit, a szívfacsarót a történelem adta hozzá...
Köszönöm.
Szeretettel: Marie
Marie Marel - október 24 2009 21:22:58
Kedves harmat, igazad lehet. Egyszerű volt a művelt nyugatnak némi élelmiszer-segéllyel elrendeznie magával a dolgot.
Barátsággal: Marie
Marie Marel - október 24 2009 21:23:38
Kedves Rea, köszönöm együttérzésedet.
Barátsággal: Marie
sziszifusz - október 25 2009 07:57:45
Bűntudat? - azt nem hiszem...
Lehetett volna...- ennyi sem.
A történelmünk nagy ellentmondásai között úgy érzem 56 is ott van.
Versed remekül átadta azt a hangulatot amit szüleink, nagyszüleink érezhettek. Hogy milyen kicsik vagyunk!
De egy porszem is lehet gyémánt! Lehet, hogy értéktelennek tűnik, de vágja az üveget!
