Ólmos köd szitálja magány-cseppjeit
S egyre lélek-szikláim görgetem
Lerombolom, majd újra építem
Tompa puffanással esnek sejtjeim.
S míg az éj fekete csend-hálót növeszt
Hallgatom lomha érverését… egyedül vagyok
Ujjaimmal hiányjeleket karcolok.
Pillanat-magány csókja ajkamon megül
Testemből kivetem magam, ténfergő lélek
Darabokra bomlok, s felfeszülök a légbe
Míg az elcsitult emlékezés újra belém szenderül.
