Korhadó emlékek hideg
halmának martalékán könnyek cseppje
csendesen mossa el a tegnapok tüzét.
Posvány lett mára a világ,
megvadult lélegzete szigony
már a koldus sebzett szívén.
Sorsának e Földön nincsen
oltalom, hisz gyalázat bűzös kelyhe
zárta magába az ember lélek-tükrét.
Már kegyelemért sem kiált
kéklő ajka, eltorzult iszony
fészkel s rágja szét hitét.
Éjjel csak a Hold puha opál
fénye borít fölé szelíd
takarót, a csontig hatoló tél
fagylombjai alatt is csak a köd
von némán sátrat meztelen álmai
halvány csillagára. Alkony-harangok
zúgják léte sorstalan voltát
a szélbe, sóhaja terít
magány-subát az estre, még a dér
megcsillan remegésbe gyötört
testén, kihunyó élet-lángjai
felett a tömegek süketek és vakok.
Nagyon szépen leírtad egy sorstalan koldus életét, aki csak egy a sok közül. De tudjuk, hogy nagyon sokan vannak.
Az emberek küldetése (és minden egyénnek is) az lenne, hogy ezen változtassunk, De nem a kisembereken múlik ez, sajnos.
Ha a magad módján mindezen próbálkozol változtatni, az is egyfajta küldetés.
Jó a vers!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
rapista - november 09 2009 14:32:54
sajnos, az érintettnek nem éppen ilyen gondolatai lehetnek..
a meleg szobán kívül - amire vágyik vagy már nem is -, a holddal senki sem törődik, kivéve, ha beér a kiserdőbe ... a fóliasátorba és nincs nála zseblámpa!
rapista - december 15 2009 08:40:22
Valószínűleg - mást koldul, mint amire gondoltam..
csak tényleg... nem lenne megoldás, ahogy itt sem?
