Ki tudja mi vár ránk a papírsivatag üres sorai között…?
Kétségbeesetten kapaszkodunk fel egy Ó-ra vagy egy Í-re,
vagy szívdobogva rejtőzünk el a mozdulatlan „HALÁL” mögött?
A betűk meg csak folynak, mint a forró sivatagi homok,
rólunk árulkodnak a visszafordíthatatlan nyomok.
Mi is voltunk. A velünk egy pillanattal ezelőtt
megtörtént dolgok már nem fordíthatók vissza.
Mint ahogy ez sem. A sorok meg mint viharverte
víztömeg sodornak az izzó homokba…
Még nem akartam elérni a végtelenség hófehér arcát!
Betűket akarok látni, vesszőket és az „ÉLET”-fát!
Mégis itt lógok a három pont utolsó részén,
gyenge karom beleejt a végtelen zuhanásba.
A mentő kötőjelet nem dobta utánam senki,
így még reményem sem lehetett a kapaszkodásra.
Látjátok? Lezuhantam egy mondat végéről a semmibe.
De ha kérdeztek vagy felkiáltotok
lehet, hogy még közétek visszamászhatok (?)
