énmegtettemmindentmikor...
(mi)Vég(re)?
Háromnegyed hat volt, akkor kezdett a borotválkozáshoz. Lassan húzta le a habot. Szerette a borotvahab illatát, megnyugtatta. A tükörből követte a penge útját. Hatra már ott kellett lennie, nem sietett, késni akart, most rá várjanak, rá, a többiek mindig késnek, most ő fog, ő. Közben még egyszer lejátszotta a fejében a jelenetet. Nem fog többet hallgatni, megmondja, kerek-perec a szemébe vágja, az arcába köpi az igazát, az igazat, az igazát, az igazat...
Hatkor indult el, de már hat ötre odaért, sietett, pedig nem akart, többet szeretett volna késni, így sikerült. Nem jól kezdődik. El volt foglalva a gondolataival, majd most kinyitja a száját. Az önelégült pofájába vágja, majd lesz megdöbbenés. Nem fog idegeskedni, nincs miért, nem engedi, hogy vadul dobogjon a szíve, miközben vadul dobogott a szíve. Nyugi. Nyugalom. Nyugi. Nyugalom.
Beszéltek, kezdődött, ismét valami verekedés, a pénzügyek, magyarázkodás, a tökéletes vezér tökéletes tettei, a tökéletesen megértő hallgatóság bólogatásai. Nem tudta követni a beszédet, pedig oda akart figyelni, hogy a megfelelő pillanatban belevágjon, félbeszakítsa a szövegelést, felszólaljon. De a szívdobogása olyan hangos volt, hogy a mellkasához kapott, attól tartott, hogy látszik is. Zúgott a füle, nem hallott semmit. A fejében összekeveredett az oly régóta tervezett, megtervezett, elképzelt, begyakorolt jelenet, a lépések sorrendje elhomályosodott, pedig már csak arra összpontosított. Elmulasztja ismét, ekkor felugrott, elindult feléje. Lehet, hogy éppen megszakította a beszédet, mert a tekintetek rámeredtek, rá. Mit néznek, felkelhetek bármikor, ehhez jogom van, demokratikus jogom van, mint nekik, mint mindenkinek egyformán, itt és máshol is. Mintha a levegő megsűrűsödött volna, nehezen haladt, lassan mozgott. Ott állt előtte, nyílott a szája, mondja a régóta dédelgetett súlyos fájdalmakat. Hallja a saját hangját, amint szinte a szájába kiálltja, hogy nem tud ő semmit, honnan veszi a bátorságot, hogy arról papoljon, amiről fogalma sincs, mit tud ő a kisebbségi helyzetről, hogyan tud ő abban ítélkezni, véleménye sem lehet, még gondolnia sem szabad a véleményalkotásra, az ítélkezéshez meg közel sem kerülhetne, attól mert tud magyarul köszönni, nincs joga ítélkezni, meg kell szűnnie ebben a pozícióban, el kell tűnnie, nem való ide, nem lehet moslékot inni, és bort prédikálni, mit tud ő a kínról, amit az elmúlt tizenöt évben kellett átélnünk, legalább ne tanúsítson megértést, ha nincs benne megértés, nem kell a tettetett szánalma, a kigondolt, megértést mondó és a megnemértést sugalló szavai, tekintete. Szinte kiköpte a torkát szorító dugót, a szíve már olyan hevesen vert, hogy nem is volt szünet a dobbanások között, a fülében a zúgás teljesen megszokottá vált.
Kint csend volt. Útközben azon gondolkodott, vajon megsüketült, vajon mindez megtörtént, csak aludni, aludni szerettet volna, egy jó, gyógyító alvást kívánt, hogy a szíve lelassuljon, leálljon, a füle megszabaduljon a hatalmas nyomástól. Kint egész világos lett, ez lehetetlen, este volt, borotvahab szagát érezte, fájt neki, fájt a füle, elég már, vég(r)e.
rossz volt a név
Mikor kimondta a nevét, zavartan ránéztem, a mi Szamári Ivánunk, kérdeztem, megborzongtam, a mi miatt, szimuláns vagyok, bólintott egy igennel, én meg szégyelltem magamat, hát melyik lenne, nincs belőle tucat, de valamit kérdeznem kellett, mert az igazat nem mondhattam, miért?, az nem szokás, meg magyarázkodnom kellett volna, az okát, kérdeznem kellett, hogy leplezzem a név hallatán létrejövő zavaromat, kényelmetlenségemet.
Felelés. Tudta, hogy ő következik. Hallotta a nevét, a hozzáadott hangsúlyt. Súlyos volt az a felkelés. A neve is gúnyosan csengett. A tanár hangja gunyoros. Születési adottság. Hiba. Simogatja magát. A szakállát, a lecsüngő haját. Zsiros és undorító. A tanuló nézte őt, és nem szólt. Nem volt mit mondania, neki. A karinthys szöveg már foglalt volt, pedig készült. Nézte a tanárt, mereven, szúrósan. Csak én hallottam, hallottam a felelését, tűnjön el, tűnjön el. Az átok jött, mélyről, legbelülről, és győzött. A következő évben már nem tanított? nálunk nem.
Most olvasom őt, mert olvasnom kell, ez a feladatom, kimondta a nevét, nem szólhattam, nem mertem, féltem visszahallani a szavaimat, talán nevetségesnek tűnt volna, gyerekes bosszúnak, eddig nem olvastam, őt nem, bosszút álltam, most olvasom, nehezemre esik, de vigasztal a sorokból áradó szenvedése, se itt, se ott, hontalan, hazátlan és áruló, hadd szenvedjen, hamarabb kellett volna olvasnom, ez elégtétel, osztályozhatom, tanárként, íróként bukás, indok?, magyarázat?, minek!, ő sem adott soha.
az ötvenes csalódott
Ötven múltam, érett és magabiztos asszony. Az voltam néhány éve is. És remek formában. Igaz, ismét az iskolapadba kellett ülnöm, de megbirkóztam vele. Hogy tanító maradhassak, be kellett fejeznem az egyetemet, megtettem.
S akkor történt valami, előrelépésként gondoltam rá. Javakorabeli asszony. A gyerekek felnőttek. A tapasztalat sem hiányzik. Most van alkalom arra, hogy a karrierrel foglalkozzam. Van sok barátom. Jók a kapcsolataim, hasznos vezetője tudnék lenni egy intézménynek, mondjuk az én iskolámnak. Csak lépnem kell, és az enyém a trónus. A kollégák szeretnek, tisztelnek. Igaz, magyar vagyok, de az államnyelvet is tökéletesen beszélem, szeretek itt ebben a színes vajdsági kavalkádban. Nem lehet akadálya… gondoltam, tévedtem. Egy farkascsorda vicsorgott rám. Megrémültem, váratlanul ért, fájt. Egy tucatnyi lehetett, izzadt, nedves szőrük rátapadt a testükre, ziháltak, lompos farkukat sunyin lecsapták, mintha ugrani készülnének, rám, szemük pirosan izzott, vicsorogtak és morogtak, morogták, nem lehetsz te igazgató, mert… nem volt ok, csak, csak kifogás, azt, azt lehet, azt meg lehet, azt meg lehet találni.
Akivel együtt kávéztunk, akivel naponként mosolyogva üdvözöltük egymást, akivel megosztottuk a gondjainkat, az azt mondta, hogy nem, én nem lehetek igazgató, mert… nem, nem volt, nem volt ok, csak, csak kifogás.
A fiatalságom elmúlt, inkább a végén vagyok, mint a közepén, nem érhet már új tapasztalat, nem jól gondoltam, fájt, nagyon.
Becsuktam az ajtót, az osztályajtót, az iskolaajtót, az iskolakaput, azt a kis rozoga, nehezenhúzható rácsos kaput, és elmentem.
A fájdalom beépült a lelkembe, nem tudok a sérelemből kigyógyulni, csak jót szeretnék, jót, jót az én iskolámnak, hogy ezt megbosszulhatnám, tudom, de nem teszem, nem játszok istent, annyit már éltem, hogy tudjam, az élet olyan kegyetlen csoda, mely mindenkin elvégzi az igazítanivalót, akkor sújt, mikor nem várjuk, még egy farkascsordát, egy jól összaszokott farkascsordát is képes tönkreverni. |
|
