Valami újat, valami szépet,
restaurált régiséget –
elmemélyi lim-lom tárból
fillérekért megvásárolt
ütött-kopott kis emléket,
Mit elraktam jobb napokra,
fiókaljba – hogy ne törje,
meg ne rágja
se idő, se egér.
Valami mást – cikk-cakkosat,
értelmetlent, csak-én-értőt;
elátkozott útvesztőben
kergetni az észveszejtőt
addig, amíg rá nem jövök:
Már nem tudom (nem is látom),
üldöző vagyok vagy üldözött.
Vajon ennyit megér?
Valami fát, valami betont,
acélt, papírt vagy a kék eget;
kéregbe, falba, bíborszín tintába
folyatni a kézjegyet;
Valami jót – maradandót.
Ami lesz, mikor már nem leszek.
Ami élmény, zászlóshajó,
őszinte hang –
Valamit, amire büszke lehetek.
Úgy, ahogy mondod: elmemélyi lim-lom tárból előhaslásszuk az emlékeinket és megírjuk, megpróbálunk valami maradandót felmutatni. Ez is egyfajta küldetés.
