|
 Vendég: 14
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,225
|
|
Az ember egy a természettel…
A lélekkel való mozgás szabadság. Ilyenkor boldog vagyok, mert minden szép, minden jó, senki nem bánt. Ha magányra és szépségre vágyom, csak elmegyek egy, a várostól messzire található helyre, amit csak úgy nevezünk, hogy A Természet. A természet igenis egy fontos világ a lelkemben, mivel minden gondom, minden bajom összezsugorodik, ha itt elgondolkozom. Az őszi levelek hullását figyelem. A levelek úgy hullanak le a fákról, mint a gondok a lelkemből ilyenkor. Színes fák, rézszínű táj. Lelkemmel ide gondolok, gondolataimban ide tartozom, testemmel ide indulok. Elered az eső. A leveleken kopognak az esőcseppek, alig hallhatón egy ritmust verve. Még nem ázom. A fák megvédenek, míg elbújok egy sziklaüregbe. De ha kimegyek innen, s visszaindulok a városba, csurom víz leszek; az arcomon végigfolyik az eső, hajamon gyöngyözik, a testemet áztatja. Mikoron hazaérek, átöltözöm, s egy kád forró vízbe mártom magamat. Csend van. Nem hallom a fák susogását, az eső természtes koppanását, nem érzem ahogy arcomat simogatja a szél, nem érzem, ahogy a természet körülvesz. Visszavágyom oda. Felöltözök, s kimegyek. Már elállt az eső. Minden vizes, de gyönyörűen csillog. Elindulok, és megyek… csak megyek… és megyek… Megtaláltam. Egy, a tengerbe nyúló hatalmas, káprázatos, vörös kövű sziklán állok, s a lemenő nap fényében csillogó, de esőtől párás, álomszép óceánt nézem. Hátborzongatóan elragadó. A színek most nem oly tiszták, mint lenni szoktak, de pont ez benne a szép. Olyan különleges. A nap a homályon át is csodálatosra fest mindent… kissé halovány-narancsos színe van a tájnak: a kőszirtnek, amin állok, ami stabil talajt képez alám; a mélységnek, mely olyan távolinak tűnik innen fentről; a mélységben pedig a haboknak, s a víznek, ami a sziklák alatt morajlik, s csapkod fel méterekig a sziklafalakon. Messzire talán még az ég is felveszi a távozó nap színét. Imádom nézni, ahogy a párás levegő szinte elhomályosítja az egykor oly tiszta, éles vonalakat… Eső után újáéled a természet. Édeskés, új levegő terjed be a tüdőmbe, az orromon át érzem a víz minden cseppjének illatát, érzem a nedves fű jellegzetes, átható szagát. Most tiszta a levegő köröttem. Hallom közben egy-egy madár felszólalását a távolból, egy-két levélen rekedt esőcsepp gördülését, majd a levél hegyéről való zuhanását, melynek majd a földön ér véget élete esőként, de újászületik vízként, hogy táplálja a növényeket, a talajt, és mindent, aminek szüksége lehet rá. Elérkezik lassan az éjszaka. Ködbe borul minden, már nem látom a tenger feletti horizontot sem. Elcsendesednek az élőlények, elhallgat a lágy szellő, megnyugszik a tenger, s sima hullámaival csapdossa a sziklákat alig hallhatón. Az égbolt sötét, s a csillagok sem látszanak, talán a Hold leselkedik ki egy pillanatra az éjszakába… De mi ez?! Nem látom magam alatt a talajt, nem érzem a testem, nem érzem a gondolataim. Mit jelent? Mi történik?!??? Egyre sötétebbé válik minden, már a homályos tengert sem látom csak nagy feketeséget, már a természet hangjait sem hallom, csak ürességet, nem érzem az illatokat, csak valami bűzlő élettelenséget; ha minden elveszett… én is elveszek! Lerombolták világom! Élettelenné tették lelkem! Mert az ember egy a természettel. Emlékszem, mikor még régebben az esőből hazamentem, szemét volt mindenütt… gyárak okádták a füstöt az arcomba, mérgezett vízben fürödtem… s mire erdőmbe visszamentem volna, eltűntették. Ezért indultam el a tengerhez… hiszen ő hatalmas! Őt nem bánthatják! De úgy látszik igen. Minden elpusztult, minden holttá vált, nem maradt semmi élet a földön... Azóta is keresem ezt az életet haldokló lelkemmel. Értsétek meg: A természet egy az emberrel! Ne öljétek meg! Fordítsátok vissza a gyilkos folyamatokat! Amit elmondtam, nem csak az én lelkemben él, és ezt tudatalatt tudja minden ember. Szűrni kellene a kéményekből kiáramló mocskot, a vizekbe ömlő mérget… A szemetet felhasználni újból. Minden más lenne. A természet újáéledne. A fák ágai nem szárazak és élettelenek lennének, hanem megjelenne rajtuk egy kis rügy, aztán több és több. A növények zöldre festenék a mostani színtelen világot. A nap sugarainak színe is visszatérne éltünkbe. Nem volt szép, amit meséltem? Minden színesebb lenne, minden ÉLNE! Csak pár dolgon kell változtatni… csak pár dolgot… Ezeken gondolkodom utolsó magányom végső pillanataiban… a sötétben… az emberek által eltörölt világban…amikor a gondolataim… s én is megszűnök.
|
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2026. július 30. csütörtök,
Judit, Xénia napja van.
Holnap Oszkár napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
