Napkorong

Mi is az én küldetésem? Ha nyelvészeti úton szeretnénk megfejteni, kiindulhatunk abból, hogy küldenek engem. Valahonnan, valahová, valamilyen céllal. Pont.
Ez nem jött be. Úgy érzem magam, mint amikor elém raknak egy matekfeladatot, én meg ülök, rábámulok, félpercenként megvilágosodom, lázasan firkálok… egy sort, ami után rájövök, hogy úristen, ez egy nagy ostobaság, és rekordidő alatt ki kell radíroznom, ha azt akarom, hogy ne lássa meg a tanár.
Az a küldetésem, hogy rekordidő alatt radírozzak? Ki tudja, lehet, hogy egyszer még bekerülök a Guiness rekordok könyvébe, tízezer oldal per perccel. Vagy ezt a radírozást képletesen értsem? El fogok törölni valami törvényt? Vagy… ki fogok törölni valamit a Nagy Könyvből?
Ez jó, kitörlés a Nagy Könyvből, zseniális… de hogy néz ki ez a Nagy Könyv? Jómagam úgy képzelem, egy átlagos méretű kötetről van szó, mely természetesen csak látszatra az, s ha kinyitjuk, miriádnyi pergamentekercsen zúdul ki belőle az emberiség sorsának összes apró mozzanata:
„Nyolc óra tizennégy. Felhős reggel. Józsi kisétál az ajtón. Elmegy az újságos bódé mellett. Mikor fizet, leejti az apróját. Mit ad Isten, egyszerre hajolnak le érte Terivel. Abban a pillanatban egymásba szeretnek.”
És én kiradíroznám a folytatást. Amikor Józsi egyre gyakrabban ejti le az apróját, Teri meg egyre jobban fájó dereka miatt egyre kevesebbszer tudja felvenni. Már nem Józsit.
Szép is lenne, ha csak így, egy vonással el tudnám tüntetni az életből a makacs szennyeződéseket. Fakuló érzelmek, öregkori leépülés, menopauza, éhezés, sztrájk, háború, terrortámadások, bélrenyheség, hörghurut, Micimackó… elnézést. Őt ne keverjük bele.
Kezd egy sanda gyanúm támadni: nem sok mindent tehetek annak érdekében, hogy a világban ne legyen nyomorúság. Ámde lehet, hogy csak a kérdést közelítem meg rosszul. Ahelyett, hogy azon morfondíroznék, hogy a világból hogyan törölhetném el a rossz dolgokat, filozofálhatnék azon – azt hiszem az olvasók ügyesebbikje már kitalálta, mit fogok írni – hogy mivel tehetném jobbá.
Szerintem itt nem kell nagy dolgokra gondolni. A „küldetés” szót meghallva mindenki hatalmas dolgokra vár, lelki szemei előtt megjelenik Odüsszeusz, ahogy Szkülla és Kharübdisz közt vívódik. Vagy Zrínyi, aki vére hullásával nagy bötüket formál. Vagy Ádám, ahogy küzd, és bízva bízik. Pedig elég, ha pusztán a „hozott anyagból” dolgozunk. Egy átlagembernek más a küldetése, mint a nagy klasszikus főhősöknek.
„Azért vagyunk itt a Földön, hogy egyedi különlegességeinkkel hozzájáruljunk a világ sorsához.” – Anthony Robbins fején találta a szöget. De vajon mit ért egyedi különlegességek alatt? Titkos anyajegyeket? Szarvakat? Pikkelyeket?
Komolyabban belegondolva: talán úgy érti Robbins úr, hogy fel kell mérnünk adottságainkat, és ezek alapján a maximumot adni. Önzetlenül felhasználni saját eszközeinket, saját közösségünk felvirágoztatásának céljából. Hogy ezt hogy értem?
Hát, ha már így megkérdeztem engem: úgy értem, hogy ne hagyjuk kárba veszni tehetségünket. Petőfi Sándor egyszer megfogalmazta a küldetését:
„A világ az isten kertje;
Gyom s virág vagytok benne,
Emberek!
Én a kertnek egy kis magja,
De ha az úr ha pártom fogja:
Benne gyom tán nem leszek.”

Ő nem gyom akar lenni, hanem virág. Ő egy hasznos tagja akart lenni a társadalomnak. És az is lett – mert kihasználta a tehetségét. De én vajon mitől leszek virág, s nem gyom? Kérjem ki valaki véleményét, hogy vajon gyom vagyok, vagy sem, és ha igen, mit kéne tennem ellene?
Nem-nem, nem más mondja ezt meg. Minden magamat illető kérdésre nekem kell válaszolnom. Az egész életnek ez a lényege: amit én mondok, amit én teszek, ami én vagyok, azért egyedül én vagyok a felelős. Sokan ezt nem fogják fel, és leélnek 60-70-80 évet úgy, hogy minden elszalasztott lehetőségért először családtagjaikat, majd tanáraikat, később házastársukat, aztán gyerekeiket, unokáikat, végül a kormányt okolják. Miközben csakis tőlünk függ minden.
Most úgy gondolhatja pár olvasó, hogy csak papolok, bort iszom, s közben vizet prédikálok. És milyen jók a megérzései ezen olvasóknak. Igen, felvállalom: én se mindig vállalok felelősséget saját magamért. Az életben rengetegszer teszek olyat, amiért másokat okolok végül, csak mert gyáva vagyok a felelősségvállaláshoz. „C’est la vie” – mondja erre a francia. „Mú” – mondja a tehén.
Nos tehát. Egyedi különlegességek – megvan. Kihasználni tehetségünket – kipipálva. Személyes felelősségvállalás – ezt is beraktam. Mi van még? Mindig kifelejtek valamit. Ja igen: nem ártana becsomagolnom egy kis igazságot, hátha megéhezem, és megszomjazom. Na meg pár palack boldogságot, jól jöhet még.
Ó igen, a boldogság. Erre mindenképp szükségem lesz küldetésem során. És most felteszem azt a kérdést, amely a világ legsablonosabb kérdéseinek versenyében az élmezőnyben áll - mi a boldogság? Eszik, isszák? Beszívják, kiköpik, kihányják?
„Az egyetlen módja annak, hogy boldogok legyünk az, ha valami mással foglalkozunk - a boldogság melléktermék.” /Richard Layard/
Na kösz, most honnan tudjam, hogy mi az a „más”? Gondolom valami, amit szeretek. Csak rá kéne jönnöm, mi az. Na de ha rájövök, mi fog történni? Lehet, hogy semmi különös. Csak annyi, hogy boldogabb leszek. És nyugodtabb. És emiatt kedvesebb. És elfogadóbb.
De miért ne lehetnék csak úgy simán elfogadóbb, és odaadóbb? Ha jobban belegondolok, semmi sem akadályoz meg benne. Hiszen már leírtam: csakis én döntök magamról. Ez igaz a kapcsolataimra is. Választhatom azt, hogy azzal foglalkozom, akit szeretek, s a boldogság lesz a melléktermék. (Az összes többi ember meg végtermék – a szerk.)
Az emberek elfelejtették, mi is az igazi odafigyelés. Én is rengetegszer csak magamra tudok gondolni. Lehet, hogy Richard Layard „mással foglalkozás” alatt azt érti, hogy ha nem magunkkal törődünk, hanem mások vágyaival, és érzéseivel, akkor akaratlanul is boldoggá válunk? Mások boldogítása az igazi küldetésünk nekünk, embereknek?
Igen. De persze ez egy hosszú folyamat. Először felfedezzük önmagunkat, minden képességünket, különlegességeinket. Aztán megtanulunk ezekért, s minden döntésünkért felelősséget vállalni. Utána már nagy esély lesz arra, hogy boldogabbá válunk. És akkor hágunk boldogságunk tetőfokára, akkor érjük el a végső célt, ha ezt az érzést nem tartogatjuk - mint a soha-nem-használt Ming vázáinkat a padlásról – hanem kiárasztjuk a világra. Közvetlen környezetünkkel kezdve. És ehhez az egész folyamathoz az a kulcs, ha tanulunk egy kis alázatot magunkkal és másokkal szemben. Első lépésként ki kéne dobnunk pár elvárásunkat az elégedetlenség szemetesvödrébe.
„Minél kevesebb szabályt állítasz fel arra, hogy milyennek kellene lennie az életnek, és hogy másoknak hogyan kellene viselkedni, annál könnyebb boldognak lenned.”/Andrew Matthews/
Rendben. Akkor nem is állítok fel szabályt arra, hogy milyennek kéne lennie a küldetésemnek. Tudom, hogy létezik, tudom, hogy én egyszer virág leszek… előbb vagy utóbb.