Napkorong

Ha majd az árulás harangjai megkondulnak
Kicsontozott holttetemem fölött,
Mondjatok még egy imát: kárhozott lelkem magva
A kénköves Pokolba költözött.

Reszkető szívetekről mint gránittömb szakad le
A hálóba fogott sziklányi súly,
Elvonultok, de bőrötök jegesen borzolja
A szél, mi üres sírgödrömből fúj.

Ám visszatérek. A kín lángokban felizzított,
Tüzes vasa nem hagy nyugtot, békét,
Visszatérek, kimászok az alvó anyaföldből,
Megkeresni az alagút végét.

Illékonyan lobogó, csalfa lidércfény vezet
Csontokból kikövezett utamon,
Kiszáradt, halott üvöltő s táncoló fűzfákat
Szül az ösvény hagyott nyomaimon.

Kulcsra zárt ajtótokon szellemtestem átsuhan,
Mint füstfelhő a szita hasán át,
Torkomból szaggatja ki körmével az éjszaka
Ezer kárhozott torok sikolyát.

Felriadván álombéli rémálomképeknek
Tűnik már csak a zordon valóság,
De lényem valódi szörnyalakjától azonnal
Kettéhull a könnyed álomvilág.

Megnyikordul szobátokban a laminált padló,
Akár évszázados hajódeszka,
Függönyötök, mint kísértet lebeg vészjóslóan;
Mögötte bizton zárt ablaktábla.

A szekrényből száz fenevad hörgése morajlik,
A tükör szilánkokká robban szét,
A csillár fölöttetek, mint vad forgószél táncol,
S kiengedem minden Pokol dühét.

Ágyatok, mint förtelmes pók mászik fel a falon,
Fogakat ereszt az íróasztal,
Forró vérfolyam buggyan ki a tapéta alól,
S a reményetek szörnyű halált hal.

Földmélyből megremeg a szobátok alapzata,
Mintha titánok ökle sújtaná,
És felsikoltotok szívszaggató rettegéssel,
De nincs senki, aki meghallaná.

Végül porból és vérpermetből szilárd formát ölt
A levegőben megkínzott arcom,
S gyarló lelketeknek utolsó szalmalángjával
Megvívom végre a végső harcom.

Testetekből kitépett kiégett lelketeket
Hetvenhét vaslakat alá zárom,
Csontjaim sírgödrömben megnyugodhatnak végre,
Míg a végső feloldozást várom.