Jó-hó! Tolvajok, betyárok, barátaim!
Becstelen zsiványok, drága testvéreim!
Korunknak alkonyul, borulnak fellegek,
Gyülekeznek a feszes bitókötelek.
Jó-hó, mondják, így jár minden egyes kalóz,
Patkány martalóc és törvénytelen matróz!
Mondják, ők, a pökhendi, gazdag nagyurak,
Szájukból lógnak ki ránk éhes agyarak.
Jó-hó, kevesen vagyunk, mint marék búza,
S a hóhér a ránk váró kötelet húzza,
De szorítsuk össze markunkat, s a búzát,
Mutassuk meg hát a kalózok haragját!
Jó-hó, reszkessen-rettegjen minden kutya,
Ifjú és öreg, gyermek, asszony és atya!
Testvérek, fel hát a hírhedt lobogóval,
Fel a hófehér koponya vigyorával!
Jó-hó, halálfej és keresztezett kardok,
Zendüljünk, harcoljunk utolsó kalózok!
Féllábú, félszemű, félkezű pribékek,
Tartsatok hát velem, s én tartok veletek!
Jó-hó, harsogjon Tortuga, még ez egyszer,
Harsogjon egyetlen hang, de százezerszer:
Életünk az övék, kötélre köthetik,
De szabadságunkat el sose vehetik!
Jó-hó, induljon hát száz és kétszáz fregatt,
A viharba hulló tengeri ég alatt,
Ágyú és kard, kovás pisztoly és vaskampó,
Üvöltsön a halálos kartács-induló!
Jó-hó, az űzött, sebesült vad mi vagyunk,
De visszafordulván űzőnkbe harapunk!
Dörögjön az utolsó kalózháború,
Félre gyávaság, félre mélabú-ború!
Jó-hó, és megütköztünk hát, jó testvérek,
Irhánkba martak a mohó brit korcs ebek,
De ha fáj golyó vagy kard ütötte sebed,
Tessék, rum: ezzel kissé behegesztheted!
Jó-hó, jajj, elveszett lókötő barátok,
Ti drága jó, kedves, utolsó kalózok,
Egyedül maradtam, seregnyi eb előtt...
És egy mocskos áruló hátulról lelőtt.
Jó-hó, irhámat rendkívül drágán adtam,
Míg végül lelkem a hullámsírnak adtam.
Sötét alak közelg, nem tudom, mit akar,
De, jó-hó, utoljára felkiáltok: Yarr!
|
|
