Körülöttem lepkék szállnak,
A közeli tóból zsiráfok isznak,
A távolban antilopok ugrálnak,
Mögöttük zebrák vágtatnak.
Nézem a csodás szavannát.
Békésem eszem az uzsonnám.
Örülök, hogy nyugalom uralkodik,
Ehhez még a szívem is hozzászokik.
Most látom, a puszta és a sivatag határán
Egy magányos fa álldogál árván.
Kiszáradt törzsén oroszlánok élezik karmukat,
Érzem a fájdalmát, hallom a sikolyokat.
Egyedül van... nincs több fa...
Ez az emberek pusztítása.
Egyedül van... Nem bírja tovább.
Bevégeztetett... S t?ri a sorsát.
Már füstöl és lángol,
Elege lett ebb?l a világból.
Minden csak ?t pusztította,
A természet ?t kitaszította.
Eltelt a délután, s hamu lett bel?le.
Eltelt az este, és semmi sem maradt bel?le.
A természet eltakarította a fekete mocskát,
Így teljesítette be a magányos fa a sorsát.
Ülök egy lombos fán,
S kesergek... kesergek a fa sorsán...
Torma Zsuzsanna - március 14 2008 10:05:12
Kedves Amooren!
Örülök, hogy Te is ezen az oldalon megtalálható vagy. Írj még nagyon sok szép verset, szívesen olvasom én is!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
Amooren - november 15 2008 23:24:47
köszönöm soraid
