Sóhajt az erd?, szunnyad az alkony,
csillagok alatt békés a domb,
csendes, hallgat.
Nincs már senki, nincs már senki talpon,
az álom suhogva szárnyakat bont,
minden alhat.
Házak között szél cikázik, az ablakon
bekopog, majd kacagva tovakering,
mindig nevet.
A csendet néha én is pajkosan meglopom,
a tet?k alatt mosolyok fénye ring,
súgom neved.
Nem álom ez, minden túl szép, azt hiszem
túl fényesen és túl sokáig ragyog
minden csillag.
Ha kinyitnám a szemem, felébrednék, hiszen
mégis egy fájó álomban vagyok:
téged hallak.
