„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!!!” – sírja Dante,
Oly kétségbeesett s reményvesztett hangon.
Mert az ajtón túl, a padláson, előttem ott állsz Te,
S megszólal az érc az éjféli harangon,
Huszonötöt üt az eddig kattogó, élő óra,
Huszonötöt kong a harang szája, nyelve,
Hisz Éjfél volt mindvégig! Amint beléptem, azóta
Függött a tünékeny Idő felszegelve,
Mozdulatlan az mélysötétlő éjszakavászonra;
Ámde most eleven megint, indulni kész,
Mert itt vagy Te, a legelemibb Gonosz Metafora,
A Rém, kitől őrületbe szánt józan ész,
Az Ördög, El Diablo, tűzzel korbácsoló Fantom,
A Halál, a Kaszás, a rettegés maga,
Sátán, Sammael, Belzebub, Mefisztó, ki űz folyton
És folyvást, csak üldöz, mint rothadás szaga,
Elmúlás, pusztulás, suvadás, semmivé változás,
Minden elemésztő s felemésztő halál,
Tízezerszer, százezerszer átkozott elkárhozás,
Utolsó kenet, s aztán csak halál, halál.
Hát itt vagy, te, a Destrukció, Gonoszok Gonosza,
A Kárhozatok Kegyetlen Királynője,
Az egykorvolt csodás kísértetpalota gyilkosa,
A Pokol Bugyrainak csodatevője,
Itt állsz, oly ismerős, és mégis oly furcsán idegen,
Itt állsz, kivel megosztottam a csókomat;
Itt állsz, akit szerettem rég – oly fagyosan, hidegen,
És itt állok – és elvágod a torkomat. |
|
