Napkorong

Olyan volt, mintha nekem vetted volna a levegőt, de
a levegő a kor volt, a XX. század, és épphogy felnőttünk,
a diploma előtt ott voltunk kéjben a boncasztalon,
és inkább zavarodott lettem, hogy megszerettelek,
mert én akkor már a templomok tetejét roncsoltam
a kételyeimmel, hogy a giccses puttókkal
kiszökhessen az oltárokra celebrált katekizmus, és
a rám aggatott tézisek alatt visszafejtésbe vihessen a
nekem vett levegőd, hogy visszafelejtsem tanult
műmagam, eredetnek: láttam, ahogyan kiforgatnak az
ártatlanságból és kontinensből konfetti-országba,
igéből pátoszba, pátoszból alkotmányba bomlik
a teremtés és masíroznak a morzsákkal hangyák.

Megszerettelek és belekérlelt a tucatjával tanult póz
az érvényesülésbe, törtetett velünk valami siker,
a siker-orientált vállalkozás, és darált a törvény,
a jog – már semmit nem akartam csak a felejtést és a
repedést figyeltem mennyezeten, falon és rendszeren,
a fajtámmal fajtalan árja-kódot, és pusztítottam magam,
hogyha ezek magyarok, akkor én nem vagyok magyar,
hogyha ezek európaiak, akkor én nem vagyok európai,
és az ősbarlang-sziklákból vájt hajóval kiszöktettelek
(úgy írtam: a kőből vájt hajón) a tengerre, az új világba.

Megszerettelek. Tudnom sem kellett róla. Elfelejtettelek.
Nem úgy, hogy puff, de apránként.
És nem is csináltam semmit, csak kiömlött
lépésem a hóra, és hónap jött a hóra,
épp csak helyére raktam az új tárgyak helyét,
a morzsát, a szöszt, az élmények színházjegyét,
és a nyomokat visszanyomtam az újvilágba,
az újvilág hízelgett, ne hagyjam, hogy a szemem
kinyomja a sok ígéret, délibáb és hűségeskü,
az emberre rászokik a műrózsa, a műszegfü;
óránként fölmostam a padlót és nem engedtem
be a kutyát, kint remegett, azt hitte nem szeretem
és kimentem, hogy a gazdi majd elmagyarázza, és a
magyarázkodással újra behordtam a szennyet, húztam
a nyomokon a kezem, tenyerem a sorson és törültem,
és kitöröltem a padlót az alapokig, mert piszkos volt a
rámintázott élet, de réteghez réteg az elmélet, ahogyan
ki voltak osztva a napok úgy húztam magam után az
eszelősséget, összejártam - mit összejártam
(utólag majd megérted), hogy fölmoshassak végre
egy kevés koszt, látszott, hogy megint nem jól
csináltam valamit, fellengzősen jártam magam alatt ,
de már nem tudattal, csak az árnyékom valahogy kísérjen
a bűzölgő részegségben, hagytam, hogy bevert fejű
csapzottan bejöjjön az állat és rázkódjon, mint aki
az igazságát veszítette el és simogattam újra,
könnyeztem hogy nem bántom, csak elfelejtettem
a csábításban, a tisztaság mániában, mert kukázni
kellett a sok tévésorozatot, regényt és verset,
ütemezni kellett a maradék életet, hogy ne raboljanak
ki magamból és mindenre futja még akkor, és olyan szép
önző-rend volt, ahová nem mehettem be végül,
szerelem nélkül.