Napkorong

(In memoriam K. M.)

Sohasem ismertelek. Mégis fáj, hogy nem lehettem
Ott, hogy megadjam neked én is a végs? tiszteletet...
Mindig vártam, hogy megjelenj, és az mondd:
"Kislányom, eljöttem érted, itt vagyok. Mindig hiányoztál..."
És én a nyakadba borultam volna a meghatottságtól,
Sokáig nem engedtelek volna el...

S most, hogy tudom, többé nem jöhetsz és én sem
Mehetek, torkomat a sírás gombóca nem engedi nyelni...
És folynak a könyeim. Talán nem hiszed, de mindig
Szerettelek. Vártam, hogy elgyere és legyen értelme élni.
Nélküled nagyon nehéz volt feln?ni és megtanulni hinni.
A lányoknak az apák a legfontosabbak.

Itthon siratlak csupán. Nem lehettem a temet?ben,
Hogy megsirassalak. De ígérem neked, apa, elmegyek
A sírodhoz, meglátogatlak. Ha már életedben nem tehettem...
Boldog lettem volna, ha utojára engem is hívsz magadhoz.
Talán eszedbe jutottam a halálos ágyadon, a kórházban,
Hinnem kell, hogy így volt...

Talán jobb így, hogy csendben siratlak el, magányosan.
Nem tudtam volna visszatartani a könnyeim - képmutatónak
T?ntem volna... Mégis bánom, hogy nem lehettem veled utojára.
Szívem a bánat t?re járja át... Nem ezt érdemelted volna...
Nem kegyelmezett neked sem a Halál - magához vett,
Nem kérdezte, akarsz-e menni.

Bárcsak szerethettelek volna!... Az utolsó emlékem
Rólad az, hogy magaddal akarsz vinni. Anya nem engedte.
Vajon milyen lehetett volna az életem, ha te is velünk élsz?
Biztosan boldogabb és értékesebb ember lett volna bel?lem...
Ez nem szemrehányás, ne gondold... Csak szerettelek volna
Egyszer én is megölelni...

Megsiratlak... Talán nem volt fontos, hogy van egy lányod,
Mégis megsiratlak, mert ennek ellenére szívb?l jön a gyászom...
Remélem, legalább a Másvilágon találkozhatunk még.
Ennek nem így kellett volna lennie. Fáj, hogy így történt...
Ígérem, néha kimegyek hozzád a temet?be, mert szeretlek,
Bár sohasem ismertelek...