Sírtam érted, mint hallgatag percek az es?ért,
amely zajt hoz b?nösnek t?n? magányukba,
elszabadult vadként loholtam a szabadságért,
hogy kezet általad fogjanak végtelen
sorokba.
Arcodba nevetni vágytam, már annyiszor,
tisztán, ?szintén, mint ahogy fényes cellás világnak,
de te szemedben magam szerelmét
látom bármikor,
s tudom közben, csak az én könnyeim adnak életet virágnak.
