Kék, kéksége a felhőtlen pasztelltől ível a viharosig
Reggel kutatom de mindent be fed ónos szürke felleg
Pedig de kellene a derű a morcos kedvre.
S bennem az éjjel indigó mélykék villódzó fénnyel kavarodik
Sohasem voltam kék vagy talán már nem is emlékszem
Hiszen ez a boldogság felhőtlen fénye
Hova is rúgtam le a cipőmet,kéne!
Indigó magányban ülök nagyon mélyen.
Sóhajtok s szól blues reszelős hang forró és rekedt
Menj végig a fájdalmak útján noszogat és kerget
Fejemben a káosz és a fejgörcs fenyeget
Cicusom hozzám simulva dorombolva felelget
Nem jövök rá s keresem hová is rúgtam le a cipőmet.
Este mikor a fények halkan elköszöntek.
A magány nem nem követelt,elpilledt.
Indigó hangulat, megadva és elfogadva mindent.
Szegény bolond a szeretet koldusa már semmit sem óhajt,
Váróteremmé vált szobámban csak lemondóan sóhajt.
agota - március 01 2011 12:04:59
Hasonló érzésekkel ülök, az idigókék szmetyiben!!!
Ágota
mamuszka - március 01 2011 14:56:20
A kék szín árnyalatai különböző hangulatúak. Az indigókék már majdnem lila, fekete, gyászos, szomorú - de a versed inkább borongós, mint ez a késői tél itt
/Nekem eszembe jut róla egy gyerekkori incidens: tíz évvel fiatalabb húgomra vigyáztam, olvastam, nem figyeltem rá, és megevett egy levél kék indigót, majdnem meghalt tőle - szappannal mostam ki a száját...mindketten sírtunk..
szomorú emlék, bár most mulatságos is - /
