Tudod te, milyen igazat szólni,
ha ujjal mutogatnak rád s mondják:
“Nehéz levetni a régi szokást,
az emberre tapadt, mocskos holmi
a napokkal csak még büdösebb lesz,
s a szégyent édes szavakból préselt
parfümféle sem rejti többé el?!”
Tudod te, milyen érzés az, mikor
veszett hiénák marják húsodat
ezer apró darabra boncolva
még megmaradt, sötét zugod is, hol
biztonságot remélve kuporogsz,
s immár fedetlen szívvel kell állnod
a rád zúduló méreg villámot?!
Tudod te, mit jelent valakinek
koncként, haramiák elé vetve,
meglelni az egykori ékeket,
s amíg a cserepeket sepri fel
vigyázva a kallódó szenteket,
mégis az õ fejére száll átok
egy soha ki nem tisztított szájból?!
Tudod te, milyen zsoltár csendjében
rejtõzve adózni egy eszmének,
mely sosem állítja pellengérre
a szívet, mert oktondik szemében
válik csak feketévé a fehér,
s tollamból újra kopott szövegként
cseppen a rekviem a lelkemért.
