A szavak, mint tövisek hatolnak
a szív rejtekébe,
s a megbántott érzés, mégis megbocsájt.
A megfáradt lélek
álomba szenderülve bolyong
a végtelen sötétben,
a könnyekből szőtt éj taván.
A csend bűvkörében
fénybe öltözik egy ősi varázs,
mint egy égi honvágy,
ott lappang a titok,
hol minden érzés
csillagként ragyog.
Az őszinte szó
törékeny hullámokon siklik,
a hazugság álarcban,
mosoly mögé bújik.
Megéget az élet
és gomolygó füstje
a mában véget ér,
az éjszaka selymét,
fényfoszlányok fonják körénk,
s a várakozó holnap szebbet ígér.
A múlt árnyai, már nem érintenek,
eldobom az emlék köveket...
Fényárban libbenő
ezernyi édes titok,
telehint az öröklét fényével
megannyi mennyei dallamot.
A varázslatos percek ránk találnak,
hinni kell, s a csodák valóra válnak.
Szirmokat bont a cseppnyi remény is,
megújul a földi lét,
kitárul minden érzelem,
a jóság szárnyakat öltve suhan
a végtelen fenséges oltárán,
s mint délibáb,
nyugalom borítja napjaink egét
és minden féltés nélkül ,
megfogjuk egymás kezét.
A szeretet fénye csodás,
megértés és odaadás.
Önzetlenül, szívből, szeretettel,
érezd... téged hív
és lágyan ölel...
Tündöklő e fény! Ugye te is látod?
Megfürösztöm benne a világot...
Nagyon szép a versed, és jó a mondanivalója is. Nekem is tetszett!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
bZsanna - június 08 2011 17:48:33
"Az őszinte szó
törékeny hullámokon siklik,"
"az éjszaka selymét,
fényfoszlányok fonják körénk,"
"hinni kell, s a csodák valóra válnak.
Szirmokat bont a cseppnyi remény is,"
