Napkorong

Ahogyan te öltél meg engem, úgy öllek meg én is

Halott virágok illatát érzem,
lenézve véremet látom,
vérzik a szívem
fájón szorítva mellkasom.

Telnek a percek,
elszálltak érzéseim.
Borús, fekete kert,
ahol megbújnak kérdéseim.

Egyikre sem kaptam választ,
értetlenül bolyongok tova,
oda, ahol a magány fogva tart,
és ahol békében élhetek. Oda.

Megöl a magány,
megölsz te is.
Egy fekete bárány
a fekete kert fáit kergeti.

Körbe-körbe megy a bolond,
ahogyan én is vártam rád.
Mozdulatlanul néztem őt,
és te kitátottad a szád.

Darazsakat eresztettél rá,
a bárány belehalt,
akár én fogok a magányba,
a várakozásba. A szívem meghalt.

A kert teljes sötétségbe borult,
csak egy színt látok a feketében.
Vöröset, vérvöröset, vért,
szívem vérét a gyilkos sötétségben.

Hátamba döfted tőrödet,
hajdani kígyó sziszegte igéző dalát,
ittas mámorodban ráborultál,
megmart az álnok, s megízlelted a halált.

Veszélyes fegyverét rám meresztette,
felém jött a fenevad,
a magány kezem eleresztette,
s én elfutottam a sötét kert mélyére.

Elpusztulsz majd te is,
ahogyan te öltél meg engem,
úgy öllek meg én is,
s porba hull a testem.

Kínok között fogsz elmenni,
senki sem fog emlékezni
se rád, se rám,
két hulla leszünk egy gödör alján.

Lehullottak már a levelek,
a sötét rengeteg kivirradt.
Ágas-bogas gyilkosok néznek rám,
az áldozat elmaradt.

Én leszek a következő,
a pótlék, az életadó.
Belőlem lesz gyökerező,
az életet s a halált hozó.

Meghaltam vérbe fagyva,
szíven talált a szerelem,
meggyötörve, elhagyatva,
magamra hagyott a szerelmem.

Ő sem kerülheti el a sorsát,
együtt hagyjuk el az életet,
megkóstoljuk az örökkévalót,
az élet utáni létet.

Homályra, sikolyra várva
szólít a fekete erdő,
a kivirradt erdő,
az erdő mely magába zárna.

Szívem egy utolsót dobbant,
egy mocsárba lépve újra lobbant,
egy láng valahol értem kiált,
megment, újraéleszt s megvált.

Hozzászólások

pircsi47 - június 21 2011 18:16:39
Jaj, az idegeim! Vyvyen drágám ez tiszta horror!
ennek ellenére remekül megírtad, csak sok a vér!
Gratulálok: Pircsi