hogy senki se látja
maga sem érezheti
csonthéja vagy
mint mag nőhet fel benned
- fekete földként ölel az Idő
ellenedre is óvod
pedig tudod
atomjaidra tör
s egy pillanat lesz mikor belehalsz
majd úgy fogod
azután, ahogy áttetsző felhő
tartja a szivárványt, hogy díszítse az eget
nap és vihar közt a szín csodáját
párára hullt halálodban is Ő arassa le
s csak figyelni vágyod
a párosból egyet
mert élni hagytad, születni Őt
és lelked fölé szereted ha boldog...
...csak azt kívánom
sírni sose lásd
mert majd ott lenni vágysz
védeni újra
szíved mint riadt madár majd úgy remeg
akkor megérted
mekkora úr
s hogy tőre szúrja
a legégőbb, legmélyebb sebet
hogy mennyire fáj
a ' nem lehet'
