Ál-koronás ágak
A dermeszt? szélben
Hiú kincsekkel csalogatnak,
Belémfojtva a szót.
Száz szín? lepellel takaromaz arcom
S hagyom, hogy tövissé formáljanak.
Lépteim szúrnak a hó-éjszakákon,
Kitagadnak az egyszín? mez?k,
Az árnyék-társak.
A dermeszt? szélben elfelejtem az
Egy csók-áramlás monoton éledéseit,
Kimúl a bálvány-értelem.
Járom az éjszakát,
Szilárd, gyilkos tövisként,
Mélyen nyomódva az ismeretlen földbe.
Már hiába csillog a fény-takaró,
Ezután csak lenntr?l hallhatom
Élettelen-elhagyottként
Az évszakok hívó sikolyát.
venusz1 - december 19 2007 17:23:35
Kedves Ziga!
A vers nagyon fájdalmas hangulat-érzést idéz elém. Az elhagyatottság szomorú érzését vetíti minden szava elém.
Igen ilyen is van életünk során, nagyon sokszor érezzük magunkat elhagyatottnak, ilyenkor fájdalmas minden meg nem értQ szó, minden meg nem értQ hozzáállás. DermesztQ hideg van körülöttünk. Ilyenkor kell keresni a melegséget és a fényt.
Szeretettel: Andrea
A versed nagyon nagyon jó!!!!!!!!!!!!
