Kétlem a kötelet, mi nyakamon szorul.
Akár azt is, ki bitófám elé borul.
Becsülöm, aki a csöndben, némán gyászol.
Balek. Örült, mikor takart be a jászol.
Kétlem, ki boldog nyakamra kötélt adott.
Rámförmedt, s nevet? fejemre fakadott.
Nyála szállt ám szerteszét, ide és oda.
A szoba meleg volt, tiszta légyszálloda.
Kétlem, hogy lelkem szállt, ámde mégis úgy volt.
Virág volt arcom, szemem csillagos égbolt.
Nem tört ketté gyöngy lelkem, s szállt az ablakon
keresztül, s hagyta ott a szobát parlagon.
Kétlem, de a magány kötötte a csomót,
mi tartja nyakam, mint friss ruhát a komód.
Daloltam színes szót. Szorul most, de t?röm.
Kétlem ezt még most is, de ez volt a b?nöm.
