Számlált gyûrûk sorakoznak egymás mellé.
Körbe körbe. Tömegük lehellete a kéregnek.
Pólyás retina jajgatja õrült homályát,
nem hisz a méregnek.
Tavat látok. De fehér bottal tapintom
Õt és csak suhan, mint a lélek kifelé a testbõl,
a nádból szõtt vágyakkal együtt. Kergetõzve.
Cinke szól a hegyrõl:
Mondom néked, kinek hada földet sulykol,
az magának kötelet hurkol. Támaszd fel az álmod,
s dúdolj magadban, vagy egy hosszú hajtömegben.
Nem kell egyként állnod.
PlasticPuppet - január 19 2008 19:09:26
Nehéz vers. Nekem legalábbis az, többször el kellett olvasnom egymás után, de szívesen tettem, mert (talán épp a nehézsége miatt) nagyon tetszik, bejön, minden hasonló szemantikai tartományba sorolható szinonimát képzelj még ide üdv
üdv
