Most láttalak először, lelkem mélyén csend honol,
nemzetemnek vállain, gyászom szunnyad, nem trónol.
Könnyek sajgó mámorában, szolgák vagyunk szép hazánkban,
igavonó barmok módján, húzzuk terhünk magunk után.
Arcod fénylett napsugárban, ködben járó félhomályban,
csended hangos suttogása, álmot hoz a fénysugárban.
Népem bírja, járó álmok, folyton nyugvó várát,
de nem látja meg sohasem, elsőnek, az álmát…
