|
 Vendég: 15
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,214
|
|
Ha majd szoborba öntve állsz,
Mint sok kivésett szenvedõ alak,
Míves csoda, merev, roskatag,
Sirató, vonagló részekké válsz.
Megmeredsz, néma bánatra jutsz,
Akkor már nincs égbe.kiáltás,
Csak bronz-fájdalomba váltás,
Formázott szemed a végtelenbe fut.
Önmagadba fúj a némaság,
A teljesült végzet sorsodon,
-Galambpiszok a válladon -,
S nincs hátramenet az élet mocsarán.
Roncsaidon víg-bús diadal,
S a mozdulatlan néma csend,
A szívdobogás már idegen,
S nincs már halál, se könny, se dal. |
|
|
- január 24 2008 19:10:36
Érdekes melankólia. Fáj, hogy szomorú - pesszimista ember/eke/t látok "szoboravatás"-on, ... (talán mindannyian köz'tük vagyunk...) no azért az utolsó sorból azért hiányozna a " dal ". Elgondolkodtató, amit írtál, gratulálok! |
- január 24 2008 20:16:55
Ez nem pesszimizmus, ez a puszta valóság, ha belegondolsz ennyi marad/hat egy ember után. |
- január 24 2008 22:39:11
Magával ragadott, elképzeltem, aztán megpróbáltam mögé nézni. Elképesztõ ez a vers, mindent egyesít, ami tetszeni tud nekem, és pont úgy... jajjh, jussak levegõhöz  |
- január 25 2008 09:22:46
Piszkosul,józanul keserû...
PP-nek igaza van,elképesztõ! |
- január 25 2008 09:48:16
Az igék borongós hangulatot hoznak, visszahúznak a hétköznapokba, ami itt tudatosul igazán: "-Galambpiszok a válladon -" A jelen felvillan egy pillanatra. A sorsod viszont pozitívan alakíthatod...
Maryam |
- január 25 2008 14:05:47
Szoborba faragott mozdulat
minden összpontosul
talpazatra hullt hited :
felemel válaszul .-
g |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2025. október 15. szerda,
Teréz napja van.
Holnap Gál napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
