A diófa alatt, egy kerti székben,
nagyapó alszik, békességben.
Kiskutya fekszik mellette,
ágak hajladoznak felette.
Feje hátra-hátra billen,
Öreg már, nehéz neki az illem.
Kicsi fiúcska fut feléje,
csíp?re tett kézzel áll eléje.
Nézi az alvó öregembert,
?sz haját, azt a fehér kendert,
arca ráncait, vagy ezret,
kezét, melyet munkában edzett.
Nézi, nézi egy darabig,
majd hírtelen az ölébe ugrik.
Ébredj Nagyapó! Indul a lovas hintó!
Az öreg felébred, kábán körülnéz,
átöleli, két kicsi kéz.
Szelíden mosolyog a fiúcskára,
S felveszi a hátára.
Csontja ropog súlya alatt,
de a hintó azért halad.
Körbe-körbe viszi az udvarban,
benne van minden kalandban.
Nem öreg már, fiatal újra,
mert hátán lovagol a kis unoka.
