Mély sötét árnyék ül szemed alatt
ülök, sírva hallgatom bánatodat
megnyomorított, kicsiny életedet
csak mesélsz, tördelve kezeidet.
Azt mondod, nem bírod? - elég!
hirtelen az ördög bújt beléd.
Felállsz, szádat ezer átok hagyja el
kérdéseidre, saját szavad felel.
Csak nézlek könnyes szemekkel
mit tegyek a remeg? kezekkel?
Tehetetlen, dühös, tudatlan vagyok,
nézlek, várva, hogy megnyugodj,
csendben maradok.
Mond! - hogy adjak neked tanácsot
törjem szét köztetek a vasrácsot,
mit építettek az évek hosszú során
ketten járva, a házasság lépcs? fokán.
A szerelem elmúlik, feltör? gond fáraszt
egymásban, kellene látni a támaszt.
Nem elfutni, menekülni, átbeszélni kell
bírjátok-e? - azt ti! - nem más dönti el.
Bánattal telve zártam, az ajtót utánad
mögötted csend maradt, tudatlan bánat.
