Volt egyszer egy kisvilág, mibe mi ketten beleszülettünk már.
Harmónia, családias idill, mindenünk megvolt,
amirõl az eszünk és szívünk álmodhatott.
Azonban az egyik napon nem találtalak magam mellett,
és éreztem a szívemben a hatalmas ürességet, mit távozásod okozott.
Szemem oly lázasan keresett, de a távoli messzeségig az sem láthat el.
Hát itt hagytál
Szívem tagadott, eszem nem mert gondolkodni.
Még bíztam és egyre csak vártam és vártam.
Az órák gyorsan peregtek, lassanként a hónapok is váltakoztak.
A fákon a levelek megsárgultak és beköszöntött az õsz,
Melyet a zord és hideg minden végtagot megfagyasztó tél követett.
A hópelyhek szállingóztak egymás után sorjában,
Érzéseim, mint a kandallóban elégett fadarabkák,
Parázsban izzva vártak a feltámadásra.
Arra, hogy lesz aki a tüzet újra meggyújtsa,
s a szenvedély lángjait nem hagyja sosem kialudni.
Kényelmesen apránként egy újév érkezik el.
És én még mindig egyre csak várok.
Reménykedem, hogy csak eltévedtél, s idõvel visszatalálsz hozzám.
