Ó, ti üres utcák hát ti vártok mindig.
Sötét létben egyedül kesergek már nektek.
Kis kezek kapkodnak légcsövem kijáratánál
Oxygenlabdákért olykor, de most nem!
Túl kicsik még, szinte gyermekkezek.
A szív megáll egy pillanatra most,
S a légszomj kerülget e néma fényben.
Párhuzamos gondolatok és hangok szólnak
Halkan aztán hirtelen hangosabban egyre.
S megint, mint a levelek nevetése menekül
Felém s a betonkockák eltátják harapójukat.
De nem zuhanok, hirtelen megint visszatér
A dobogás a kamrákba s már csak
A lassuló ütések emlékeztetnek arra,
Hogy valami kis démon törte szét
A porcelántárolót bennem akkor.
Csak egy pillanatremegés. Csak egy!
De most egy hosszú évnek tûnve
Rohan el mellettem fehér arcából
Füstként tekerve körbe az út végérõl
Kacagásának fekete sikolyával
Mikor megérkezek a föld szemenszedett
Életkavicsai közé egy kis hajón.
Mit kikötök a nyugtató stégjéhez
A félelem terhének fejszéjével hátamban,
A Holddal együtt csúszva, mászva odaát.
