Napkorong

Most már csak mosolyogva gondolok Rád...
amikor felidézem szavaidat,
ahogy tekinteted mélyen rám emeled,
s hallgatva Téged,
minden kiejtett hangot lázasan jegyzek fel elmémben...
Sokszor visszajátszom ezeket a perceket,
amikor egymás mellett állva,
szinte kikapcsoljuk az egész világot,
s csak egymásra figyelünk,
csak egymás szavaira várunk...
A mosolyunk bilincsként forr össze,
s a tekintetünkben több van,
mint amit mondunk....

Ugye már Te is érzed?
ugye már Te is tudod,
hogy valamit mondanod kellene,
hogy vágysz az érintésre,
s azokra a szavakra, amelyek
szívünkön pihennek?

Miért ez a hallgatás?
Miért ez a várakozás?
Miért bujkál félelem a szemeidben,
amikor elgyengülsz,
s erőt kell merítened, hogy ne azt tedd,
hogy ne azt mondd,
hogy ne úgy nézz rám,
hogy kezedet az utolsó pillanatban elvedd...
Félelem ami irányít...
Miért vagy a szíved ellen?
Miért nem engedsz neki egy kis utat,
hogy szívemhez közelebb engedd?

Látom rajtad, hogy indulnál ezen az úton...
Felém... egyre közelebb...
Érzem a szemeiden, hogy megváltoznak,
amint rám találnak,
Érzem, hogy lágy sóhaj hagyja el testedet,
amikor gyengéden hozzád szólok...

Miért ez a keménység?
Miért ez a visszakozás?
A szíved úgysem fogja engedni,
hogy sokáig ellent mondj neki...
Engedd el, hadd szárnyaljon,
s tárd ki a lelkedet,
tudom, hogy akarod,
tudom, hogy már Te is érzed,
hát szárnyalj,
ne várakoztass,
hát szóljál,
ne takarózz a némaságba!

Várok Rád...
A szívem megtelt a mosolyoddal,
a Te hangodtól zeng,
a Te arcod van ráfestve....
s csak vár...
egyre csak vár....
de belehal minden néma dobbanásba,
egyre gyengébben lüktet,
s egyre fájdalmasabb minden pillanat,
amely némasággal telik el....

A remény öltözteti szívemet,
s Te tartod éberen,
várni fogok,
ahogy vártam eddig is....
hinni fogok,
ahogy hittem eddig is....
de félek, nagyon félek,
hogy jön egy nagy fájdalmas dobbanás,
egy végső ütem,
amelyet már nem él túl,
s a nevedet suttogva,
ezernyi könny között,
árván a porba hull....

Tudom....
Érzem...
Látom...
s hiszem, hogy ráléptél arra az útra,
amelyről már nincs visszaút!
Az út, amely a karjaimba visz,
amelynek végén könnyek között,
kiszáradt ajkakkal várlak,
amelynek végén, már nem kell a hallgatás,
mert ott egy világ van,
egy új világ,
ahol a Te és Én már egyet jelent,
ahol nincs határ,
ahol csak Mi vagyunk....
Mi vagyunk,
s nincs más...
nincs semmi más!