|
 Vendég: 23
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,225
|
|
Vén, búskomor fátyol ül tekintetem izzó kapuján.
Viharvert kalapom agyamba szorítja érzékeim bűnét,
Ahogy a félelem megrögzült fohásza ördögi szaván
túllépek a végbe vetett hitemen a végtelen felé.
Fáklyák gyúltak vén szívembe, elhervadt a bánat,
S újra mosolyba fordult a felkelő nap varázsa.
Tétova voltam, lélegzetem fagyos, s remegő lábakkal,
Mikor a hajnal dagadt, beléptem a kapun az új világba.
Láttam hangyák lenyűgöző játékát a földdel,
Erejük magva erővel, örömmel tölt el,
Ahogy bizsereg bennem az ébredő világ,
Mint méheknek örök munkát adó milliónyi virág.
Őzek szaladtak a réten, s az új fény kezével
érinthettem lágy tekintetük boldog dalát,
Akárcsak sirályok boldog szelét az égen,
Amit suhanva szórtak szerte a térben, mely a rétre ért.
Tölgyek bölcs, magasztos hajlongásaikkal terelték
gondolataimat az élet felé, mint a napfény
felé forduló virágok, hogy megértsem; a létezés
nem fáj, csak önmagát csodálva szemléli életét.
Ragaszkodásom megszűnt, mint hulló csillag, mi az égbe vész,
Csak mély öröm volt, mi fohászt már nem remélt,
Hisz a fohász csak elképzelt világunk vágyának könyörgése,
Ami sehová nem vezet, de, ha felismered, visszavezet
hozzád, ahhoz a térhez, fényhez, az üres semmiséghez,
Ami mindennek teret ad a létezéshez,
Ami minden, mely neked is teret ad mindenhez,
S te döntöd el, hogy ő légy, mint önmagad, vagy halandó maradj.
|
|
|
- június 19 2014 15:52:34
Érdekes, jó, tetszik, kiváló!
Poétaöleléssel: gratula.
KíberFeri  |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2026. július 30. csütörtök,
Judit, Xénia napja van.
Holnap Oszkár napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
