Mikor szívbe markoló a fájdalom,
Megállíthatatlan lavina kerekedik fel, hogy maga alá gyûrje az embert.
Elhatalmasodik rajta, és csak betemeti újra meg újra.
Egyre mélyebbre ássa, szinte a halál felé tolja.
Apró könnycseppek zápora indul meg,
Mi kiapadhatatlan folyóvá terebélyesedik, lassan, de biztosan.
Azonban ezt az õrjítõ állapotot nem mutathatod ki,
Hiszen az maga a boldogság pokoli tûzlángokkal körbevett kapuja!
Haha!
Ó igenr30;
Mi is múlik az életen?
A sok kín, mely mélységekig megvet és gyötör,
Ami majdnem maga a mennyei gyönyör.
De ahol csak sivárság és pusztaság jellemzõ,
Ott szív sem létezik, sem érzések.
Már nincs ki feltámadna a sírjából, mert nincs miért élnie.
Olykor megreng a föld és homokvihar dúl, de a szív akkor sem csitul.
Te magány, a gyõzelmedhez gratulálok már!
