Miként viharos szél ?szi éjszakákon át,
Tép, gyötör, nyögeti a fát,
Bár nem tudja miért teszi ezt,
Hisz a fa ellene nem vétkezett.
Mégis cs?ri, csavarja az ágat,
Mintha boldoggá tenné, hogy tépázhat,
Hogy egy-két ág, helyér?l földre hull,
És ott fekszik némán, ártatlanul,
Néki szabad utat adva,
De felkapja, magával ragadja,
Nem hagyja, s újra földre dobja.
Kedvét leli benne, hogy jól megtiporta.
A tehetetlen ág t?ri sorsát,
Már nem jajong, nem sír, bár fájt.
Már a vihartól kegyelmet se kér,
Tudja, a bitangnak, ez mit sem ér.
A vihar, az úr! Kitombolta magát!
Elégedetten, harsogva tovább állt,
Mint ki jól végezte dolgát,
Kit senki soha nem dorgált!
A fát meggyötörve ott hagyja,
Gyökerével földbe kapaszkodva,
Hogyha újra kedve tartja,
Még nagyobbat csavarhasson rajta!
Bosszút áll az ártatlan fán,
Mert mikor jön, útjában áll.
Nem t?ri a bitang, hisz ? az úr,
Remegjen minden fa ártatlanul!
2005. 08. 12.
|
|
