Üldögél egy kicsiny veréb téli erdõ fáin,
Várja életének végét az elveszett Káin.
Magába fordulva néz, csendesen pislog, sírdogál,
Oly keserû már a méz, kopott ágon így álldogál.
Haragban forog szeme a gonosz életért,
Elhagyta az istene egy igazabb lélekért.
Hát elindul egyedül, egyedül magában,
Csak repül végcél nélkül idegen országban.
De várj, megyek én veled! -Ó, nagyon messze jár...
Az új élet nem enged, -Ó, nem is figyel már...
Nem fogad be semmi rég, kihûlt helyem a fán,
Majd megpihenünk még, a pokol tornácán.
Mondja magának búsan, átrepül az ormon,
Csak repül szomorúan, s már nem is látom.
