Napkorong

John Keats: Ode on a Grecian Urn

Thou still unravish'd bride of quietness,
Thou foster-child of silence and slow time,
Sylvan historian, who canst thus express
A flowery tale more sweetly than our rhyme:
What leaf-fring'd legend haunts about thy shape
Of deities or mortals, or of both,
In Tempe or the dales of Arcady?
What men or gods are these? What maidens loth?
What mad pursuit? What struggle to escape?
What pipes and timbrels? What wild ecstasy?

Heard melodies are sweet, but those unheard
Are sweeter; therefore, ye soft pipes, play on;
Not to the sensual ear, but, more endear'd,
Pipe to the spirit ditties of no tone:
Fair youth, beneath the trees, thou canst not leave
Thy song, nor ever can those trees be bare;
Bold Lover, never, never canst thou kiss,
Though winning near the goal yet, do not grieve;
She cannot fade, though thou hast not thy bliss,
For ever wilt thou love, and she be fair!

Ah, happy, happy boughs! that cannot shed
Your leaves, nor ever bid the Spring adieu;
And, happy melodist, unwearied,
For ever piping songs for ever new;
More happy love! more happy, happy love!
For ever warm and still to be enjoy'd,
For ever panting, and for ever young;
All breathing human passion far above,
That leaves a heart high-sorrowful and cloy'd,
A burning forehead, and a parching tongue.

Who are these coming to the sacrifice?
To what green altar, O mysterious priest,
Lead'st thou that heifer lowing at the skies,
And all her silken flanks with garlands drest?
What little town by river or sea shore,
Or mountain-built with peaceful citadel,
Is emptied of this folk, this pious morn?
And, little town, thy streets for evermore
Will silent be; and not a soul to tell
Why thou art desolate, can e'er return.

O Attic shape! Fair attitude! with brede
Of marble men and maidens overwrought,
With forest branches and the trodden weed;
Thou, silent form, dost tease us out of thought
As doth eternity: Cold Pastoral!
When old age shall this generation waste,
Thou shalt remain, in midst of other woe
Than ours, a friend to man, to whom thou say'st,
"Beauty is truth, truth beauty,—that is all
Ye know on earth, and all ye need to know."

John Keats: Óda egy görög urnához

Te, túlvilág arája, szent edény,
Te, kit a Csend, s a vén Idő nevelt,
virágfüzérbe írt csodás regéd
akármely dalnál édesebb nekem:
Miféle Tempe völgyi istenek
s halandók élik tested frízein,
Árkádiának ősi életét?
Mily’ férfiak? Mily’ szüzek élnek itt?
Mily’ harcban égnek? Miért küzdenek?
Mily’ síptól-dobtól mámorosak épp?

Az ének fülnek édes, ám a síp
zenéje több; a lelket éri el;
Te, pásztorsíp, a hangod felvidít,
pedig csak látlak, itt, e képeken:
Ifjú, e dal örök már, mint a fán
üdén maradt, le nem hulló levél;
Te hős, szerelmes csókot vársz, s gyönyört,
csábít e száj, - s már-már tiéd - a lány;
De szűz erény virágát nem töröd,
s a vágyad, végül, lám, örökre él.

Ó, boldog, boldog ág! Te nem leszel
kopasz sosem; mindig tavasz van itt;
Te, boldog dalnok, épp ily lelkesen,
és frissen fújod sípodat ma is;
Te, boldog vágy! Te, boldog, boldog vágy!
Ma is szerelmet szítasz csendesen,
ma is fűt, s ma is él e szenvedély;
Lázad ott ég ez ifjak homlokán,
s nem tikkasztja ajkukat már sosem,
se bú, se szívcsömör, se szenvedés.

Mily’ torra jőnek ott az emberek?
Mély erdő oltárához, Ó, Te pap,
mily’ felvirágozott üszőt vezetsz,
kinek szelíd bőgése égbe hat?
Mely folyó,- s tengerparti kis falut,
vagy védett fellegvárat hagytak ott,
a jámbor lakók e szép hajnalon?
Falu, utcád üres, és nincs tanúd
elmondani, örökre távozott
e nép, vagy visszatér majd egykoron.

Ó, görög stíl! Mi’ szép! ahogy teremt
márványból szerelmes ifjút, leányt,
lombot, s alá, heverni, lágy füvet;
Te, néma fríz! E történet talány
marad: hideg Regős! hát ne felelj!
De, ha jő új, sors-sújtott nemzedék,
barátként nyújts vigaszt, ha bánatos
szegény, s nékik is mondd el e regét,
„Az élet szép, és élni szép, - nem kell
a földön semmi másról tudnotok.”

Hozzászólások

KiberFeri - február 04 2015 17:36:42
Érdekes, de tetszik.
KíberFeri

haaszi - február 04 2015 18:40:34
Nehéz feladat szép megoldása!

Peszmegne Baricz Agnes - február 04 2015 18:45:06
Kedves Feri!
A közismert Tóth Árpád féle fordítás után valóban érdekesnek tűnhet. Izgatott a dolog, mert nem igazán értettem a végkifejletet,
- „A Szép: igaz s az Igaz: szép!” – sose
áhítsatok mást, nincs főbb bölcseség!-
ezért fordítottam le én is.
Még mindig nincs kész. Most, hogy újra olvasom, még mindig látok rajta javítani valót.

Köszönöm, hogy itt jártál.

Peszmegne Baricz Agnes - február 04 2015 18:48:17
Köszönöm, Irénke!
Ha valaki, akkor te tudod, hogy miről beszélek, amikor azt mondom, hogy nincs még kész.