A jó Isten e világot melyet üresnek látott
Be akarja fedni, virággal ültetni.
Széttárta a kezét,a telt kezét
Melyböl virágok soka égböl hullott, és mind fehért.
Földre szórta õket
Kicsit, nagyot mindõjûket
De, hordozzák keblükben színüket
A csodafényt mely színezi lelküket.
Elsõben fehér volt a rózsa
Ártatlan fehér a szirma.
És mikor nyiladozott mellei kilátszott
Ó, az ember figyelte, piros szégyen rózsa szirmait befedte.
És attól kezdve
Nappal és éjben
Ahány fehér virágszál földön, kézben
Ember ravasz figyelése hagyja, piros szégyenében.
