Ne bánts soha engem,
Én a szidást nem érdemlem.
Ó TE semmi, fogadj örökbe,
Engedj a semmi öledbe,
Végleg, s mindörökre!
Szavak helyett, a szemeid beszéltek,
Könyörtelenül, a szívben égnek.
Csak bánts és ne szeress, hát kergess el,
Ha más, most mégis jobban kell!
Majd megtudod, ki is voltam én,
Nem csupán, egy sápadt, vékonyka legény!
A kétség, mint sötét árnyék követ,
Félek, ha nem vagy velem, milyen az élet.
De TE csak ne sírj, a könny itt nem segít,
Lelkemb?l a sötét erd? hiába ordít.
Nem, nem vagy egyedül, vigasztal ami szép,
S engem? Engem a kép, ami még ép.
Egy fájó elmúlás felé rohanok,
Mint ?zött vad, csak szaladok.
Elég volt! Nagyot kiálltok,
Itt megállok, nem szaladok!
Nekem az fáj ami van, neked az ami volt.
De viharban és utána milyen az égbolt?
Súgj majd jó szívem merre menjek, mit tegyek,
Hogy hinni már nincs miért, s óvatos legyek.
Igaz, könnyes szemmel, de felemelt fejjel,
Nehéz lélekkel, tiport, lyukas szívvel,
Elindulok egy új úton, keskeny úton,
Túl, sötét árkon és tüskés bokron.
Bocsánat, mégsem kellesz TE semmi,
Keresem, aki a lyukas szívem betudja foltozni!
Aki érti és érzi az értéket,
S nem kér emlékképet,
Ki most még porban fetreng? szívem felemeli,
S az ? szívéhez, új életet adva, odahelyezi.
|
|
