Sokszor már, sok mindent hittem,
S a legtöbbször nagyot tévedtem,
Szinte tudtam, hogy most mégis,
Ott volt velem az a "nagy" érzés is,
Hatalmas vággyal, szentül mondtam,
Hogy holtodiglan meg holtomiglan,
Szép volt jó volt, de örökké sosem tartott,
Egy hajóval, de végül máshol értünk partot,
Akihez eveztem, ő is mindig csak felém,
Mégis eltévedtünk érzelmeink tengerén,
S a túlpartól intve, nem maradt csak újabb csalódás,
Édes álomból kiábrándult, ösztönös önmarcangolás,
De jajj nekem, megint mit vétettem?
Hogy ily menthetetlen beléd estem,
Felkavartál, mint vihar előtt a nyári villám,
Majd hűvös könnyeiddel bőrig áztattál,
Mosolyoddal, akár a világon milliónyi csoda,
Egymagad lettél sorvadt szívem megmentő orvosa,
Ha rád gondolok, most oly sok mindenben hiszek,
Talán, most végre, ezegyszer nem tévedek,
Mondd? Leszel az egy, kinek én lehetek az egyetlen?
Engedd, hogy hajónk ezegyszer ugyanoda érkezzen!!!
Kössünk ki a parton, majd mondd nekem holtodiglan,
S én válaszul füledbe csak annyit súgok, holtomiglan.
|
|
